Evangélikus Élet - Baciu, 1941 (6. évfolyam, 1-22. szám)
1941-08-01 / 13. szám
1941 augusztus 1 EVANGÉLIKUS ÉLET 3 X- Az úrvacsoráról. „Az Úrvacsorára nézve az tanítjuk, hogy az Úrvacsorában Krisztus teste és vére valósággal jelen van s kiosz- tatik a vele élőknek s az ezzel ellenkező tanokat elvetjük.“ Amilyen rövid ez a cikk, épen olyan sokat mond. Mi az Úrvacsora ? Krisztus teste és vére. Amint Ő Maga mondja: Ez az Én testem, az Én vérem (Máté 26: 26, 28), Ennélfogva : amikor Úrvacsorát veszünk, nem akármilyen ostyát, vagy bort veszünk magunkhoz, hanem Krisztust Magát, az Ő testét és vérét. Az urvacsoravétel ezért nem szokás, nem ceremónia, hanem életszükség I „Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az 0 vérét, nincs élet bennetek“ (János 6:53). Az Úrvacsora, mert ott Krisztus van, bűnt töröl, ujjászül, Isten gyermekévé tesz, életet ad. Urvacsoravétel-kimutatásaink szomorúan igazolják, hogy gyülekezeteink erre az igazságra még nem ébredtek rá. Mara az egyház is helytelenül cselekszik, amikor az úrvacsorát egy függelék-istentiszteleten osztja, amely elől a hivek nagyrésze kivonul a templomból. És akik bent maradnak ? Nem egy szokás az egész urvacsoravételünk ? Megy gépiesen, nagypénteken az öregek, középkorúak husvétkor, fiatalok virágvasárnap. Ez is egy évben egyszer! De úgy is nézünk ki. Nincs élet bennünk. Nincs igazi életünk. Bűneinkben sínylődünk! De miáltal van jelen valósággal Krisztus az úrvacsorában? Az ige által. Ige nélkül az úrvacsora közönséges ás haszontalan ostya és bor. Nem vagyunk katolikusok és nem hisszük az ostya és bor átváltozását. Ebből megint sokat tanulhatunk. Népünk egy része nem él úrvacsorával, a másik rosszul él. Látjuk ezt a beteggyóntatás alkalmával: ha a beteg már elvesztette eszméletét, a hozzátartozók akkor is erőltetik a lelkipásztort az úrvacsora feladására. Pedig ha a beteg az Igét nem hallja, nem érti, érvénytelen az egész aktus. „Az ellenkező tanokat elvetjük“! Nem csak a más egyházakét, de a mi helytelen „tanainkat“ is. Ha az úrvacsora számunkra csak szokás, vagy ha Ige nélkül, az úrvacsora varázserejében hiszünk, az is ellenkező tan. Isten Szentlelke vezessen igazi urvacsoravételhezL Hogy életünk lehessen 1 KISS BÉLA. szakadtából rikojtozik: Álljanak meg! Álljanak meg! . . . Jaj Istenem, még itt maradok! . . . Az utasok nevetve nézik a versenyfutást; egyik-másik biztatóan kiabálja: — Szaladjon, nénike, szaladjon! Hiszen szalad is, de a sok ruha, meg a tele isszák a hátán, ami jobbra-balra vetődik, ugyancsak akadályozza a futásban. A kusrova is kioldódik a fején; hamar utána kap a jobb kezével, nehogy elveszítse. A gőzös lassú tempóban halad: még nem ért az útkereszteződéshez. Már csak öt, hat méter van a futó asszony és a mozdony között, amikor kétségbeesetten még egyet rikojt az asszony: — Állja . . . Tovább már nem bírja mondani: elfullad. A mozdonyvezető észreveszi a nagy erőlködéssel futó asszonyt és lefékezi a vonatot. A kalauz leugrik s emeli, tolija fel a lépcsőkön; közben leckézteti is a nénikét: — Hát nem tud maga hamarább elindulni hazulról. Mikor látta, hogy a vonat itt van, miért nem szedte gyorsabban lábait. De mind azt hiszik, hogy a vonat várni fog rájuk. Nó, üljön le, nó! S szuszogja ki magát . . . Az expresz közben megindul; már át is haladt az útkereszteződésen. Uj lárma, kacagással vegyitett hujjongatás harsan fel az utasok torkából. A kalauz riadtan kapja fel a fejét. Hát most a Tanórok felől vágtat egy nagymejjü csángó legény, a hogy csak bírja a két lába. Ä Moroj-boltjánál vette észre a vonatot, azt is, hogy a kereszteződésnél lefékez. Nem igen bízott, hogy egyenes irányban beéri, éppen ezért, amint kiért a Tanórokból, balra térül: csappantólag a vasúti töltésnek. Azt gondolta, lefékezik: mégsem marad itt. A fogait és a két kezét összeszoritja s rohan, mint a szemvilágvesztő. A levegő valósággal fütyöl a füle mellett. Egy kisebb földhányáson keresztülrepül, de egy hömcsökturásban megbotlik s olyat esik, hogy csak úgy döndül. — Semmiség! .. El kell csípni a füstöst! Még két lépés és a töltés tetején van; de ezt már csak négykézláb tudja megtenni. Mire körültekint, csak a tovaszaladó vonatot látja a röhögő és búcsút integető utasokkal. A gőzsip is mintha őt csúfolná: — Szaladj!.. Szaladj! .. Keserűt nyel s lemondón int kezével. De meg nem állhatja, hogy meg ne fenyegesse a vágóhíd felé dübörgő gőzöst: — Hadd el, mozdonyvezető!.. Tegyek én csak kezet reád!.. Óh te jó kis füstös, halálra ítélt csángó expresz. Megsaj>dul a szivem, amint visszagondolok diadalmas ifjúságodra és rádöbbenek kilátástalan jövődre. Nagymejjü csángó, kövér román, garcsini cigány már csak a mesében fog emlékeztetni a késői unokáknak. Hogy: Volt egyszer, hol nem volt, még az ánti- világban ... PÁL ANDRÁS. Csángó népünkért. A reformátusok a beállott lelkész- és tanitó-hiányra való tekintettel nagy fontosságú határozatot hoztak. Elhatározták, hogy teljesen ingyenessé teszik a lelkész képzést (tandíj-mentességgel, ingyen lakással és ingyenes ellátással) s nagy kedvezményeket helyeznek kilátásba azok számára, akik tanítói, tanítónői pályára lépnek. Evangélikus egyházunk — amint Argay György szuperintendens helyettes úrtól értesültünk, — szintén készen áll a legmesszebb menő áldozatra, csak hogy a lelkészi és tanítói pályára csalogassa azokat az ifjakat, akiknek anyagi erő hiánya miatt másként le kellene mondaniok tanulmányaik folytatásáról. Reméljük, hogy ez az előre néző bölcs intézkedés meghozza majd a maga gyümölcsét. De egyúttal szorongó lélekkel éreznünk kell azt is, hogy valami nincs egészen rendben. Fontos dolog, hogy a templomban a szószék, — az iskolában a kathedra ne maradjon üresen, hanem kellően képzett és a kor színvonalán álló munkások álljanak bennük. — Azonban a lelkészi és tanítói utánpótlás kérdését még sem lehet — pénzkérdéssé leegyszerűsíteni, mert az is fontos, hogy se a lelkészi se a tanitói pályára ne menjen senki, aki — nem odavaló. Az lenne a kívánatos úgy a tanulni vágyó ifjak, mint egyházi, társadalmi és népi közösség érdekében, hogy mindenki arra a pályára mehessen, .— és arra a pályára menjen, amelyikre Isten elhívja és megfelelő tehetség ádományozásával fel is szerelte. Mindenki — a maga helyére! Az üzlet emberből ne legyen se pap, se ügyvéd, se orvos. Akiből viszont elsőrangú tanár lenne, — az ne menjen kereskedői pályára. S akinek Isten lángelmét adott, — az ne maradjon anyagi erők hijján az ekeszarva mellett, s a nyomorúság ne szorítsa szolgai sorsra, — hanem legyen világító szövétnekké sokak számára, legyen belőle Isten-áldotta költő, művész, tudós, vagy államférfi — népek és országok javára. Mindenki — a maga helyére! A nyugati müveit államok a legújabb időben tehetség kutató intézeteket állítottak fel és külön iskolákat létesítettek a tehetséges gyermekek és ifjak számára. Mi sokkal kevesebbel is beérnők. Meg lennénk elégedve azzal is, ha egyelőre a legtehetségesebb gyermekeket hozzá tudnánk juttatni ahhoz, hogy az elemi iskola elvégzése után — tovább tanulhassanak. E sorok írója több mint 20 esztendővel ezelőtt fel emelte szavát a kiváló előmenetelü, de szegény sorsú gyermekeknek közköltségen való taníttatása érdekében. Szavát akkor elnyelte a néma erdő: a közönyösség. Most újra kikiáltom: „Testvéreim, ne engedjük Istennek legdrágább adományát minden haszon nélkül elkallódni, — kutassuk ki és gyűjtsük össze a legtehetségesebb gyermekeket, s a legtehetségesebbeket, — ha máskép nem lehet, — közös erővel is taníttassuk tovább.“ A csángó nép, — hogy egészen itthon maradjunk, — igen tehetséges hajtása a magyarság életfájának. A világháború előtti béke éveiben sok-sok kiváló férfit termelt ki magából. Most amikor igazán égető szükségünk van a tanult főkre, ismét vissza kell térnünk a megújulásnak ehhez a kutforrásához, s a felszínre kell hoznunk azokat a szellemi erőket, amelyek népünk lelkében mélyen beásva élnek. Ehhez a tehetségmenlcshez most meglevő intéményeink keretében is hozzá foghatunk minden halogatás nélkül. Az Erdélyi Gyámintézet, amely anyagi támogatását a múltban a közép és főiskolai növendékek között minden válogatás nélkül aprózta és osztotta szét — egy maga is képes lenne 3—4 tehetséges ifjút olyan segélyben részesíteni, hogy az iskoláztatás költségeit a legszegényebb sorsú szülők is elbírhassák. Nőegyleteink között is van egynéhány, — legalább 3—4, amelyik vállalhatná egy-egy arra méltó gyermeknek taníttatását fel, egészen az egyetemig. Ha a többi nőegyletünket, ifjúsági és leányegyesületünket egy táborba tömöritjük, együttes erővel azok is megnyithatják az utat nem egy, másként elkallódó ős-tehetség teljes kibontakozásához és kifejlődéséhez. Az igy megmentett népi értékek között biztosan találunk majd egyeseket, akikből igazi, Isten kedve szerint való lelkipásztorokat, — s egyeseket, akikből igazi néptanítókat nevelhetünk népünk számára. Del emellett bizonyára sikerülni fog egy-egy orvost, egy- egy népe javáért dolgozó ügyvédet is kiemelni a tízezres sokaságból a jobb jövő számára. Ezért a jobb jövőért érdemes áldozatokat hozni — csángó népünk javára! Nikodemusz Károly egyházkerüieti jegyző:
