Evangélikus Élet - Baciu, 1941 (6. évfolyam, 1-22. szám)
1941-06-15 / 10. szám
2 EVANGÉLIKUS ÉLET 1941 junius 15. Szívből köszönti ük egyházunk új lelki vezetőjét! Lezajlott egyházi életünk nagy eseménye, a püspökválasztás. Szavazatbontó bizottságunk május 28-án tartott ülésében vizsgálta felül a beérkezett szavazatokat. Minden egyházközség szavazott, minden egyházközség érvényes szavazatot küldött be. A szavazás eredménye: Argay György temesvári lelkész 26 szavazat, Sipos András hosszufalu-alszegi lelkész 14 szavazat. Fentiek alapján, tehát Argay György temesvári lelkész, az arad-bánsági egyházmegye esperese, a jelenlegi szuperintendens. Argay György, egyházunk szuperintendense, 1893-ban szülelett a felvidéki Korponán. Családja a Dunántúlról költözött fel ide a török dúlások idején. Ősi lutheránus család. Szülei egyszerű földmivesek voltak. Az egyszerű nép gyermeke ö tehát, azé a népé, melynek egészséges szellemétől várja ma mindenki nemzetünk egészséges megújhodását. Ezt kapta ő örökségül őseitől, a földturó egyszerű emberektől. Elemi iskoláit szülőfalujának egyházi iskolájában végezte. Gimnáziumba Balassagyarmatra került. Miután lelkében őszinte vonzódást érzett a lelkészi hivatásra, az érettségi vizsga letétele után a pozsonyi evangélikus teológiára iratkozott be s itt lelkészi diplomát szerzett. Tanulmányainak kibővítésére külföldre ment. Egy évet a greifswaldi, egyet pedig a hires berlini egyetemen töltött s sok hasznos tudással gyarapította addigi ismereteit. Különösen az egyháztörténeti ismeretek kötötték le érdeklődését. Hazatérve lelkésszé avattatott. 1918-ban került a temesvári magyarnémet nyelvű gyülekezethez segédlelkésznek, honnan már két esztendő letelte után a kis steierdorf-aninai német egyházközség hívja meg papjának. Ebben az időben kötött házasságot, nőül vevén Bohus Károlynak, az immár áldott emlékezetű temesvári lelkésznek Jolán nevű leányát. Ezt a házasságot Isten három gyermekkel áldotta meg. 1922-ben a pürkereci gyülekezet választotta meg egyhangúlag lelkészé- -aefe-Ehbeo^a^ülekezaib^n-líLeszteqdeig.szpl- gált. Itt vivta meg életének legnehezebb küzdelmeit és élte át a lelkiválság legfájóbb vergődéseit. Harcolt egyházáért, felekezeti iskoláért. Vállalt szegénységet, nélkülözést. De nehéz válságaiból kiemelte őt Isten irgalmas keze s lelke megtisztultan és boldogan adta át magát Urának, hogy azontúl egészen és csak egyedül az Övé legyen s teljesen felolvadjon az Ő szolgálatában. 1932-ben a temesvári gyülekezet hívta meg vezető lelkészéül. Itteni működése, Isten áldó kegyelme folytán, eredményekben bővelkedő lett. Különösen a belmissziói munka iránt tanúsított nagy buzgalmat. Vasárnapi iskolát alapított, foglalkozott ifjúsággal, presbiterekkel, cselédmisszióval, nőegylettel stb. s mindezek mellett állandó gondját képezte a bánsági német szórvány (besszarábiai németek) lelkigondozása. Ismerve az egyházi sajtó fontosságát, gyülekezeti lapot szerkesztett magyar és német nyelven. Magyar nyelvű lapját később feladta, helyesebben csatlakozott az Evangélikus Élet munkájához. Működésében mindenkor a testvéri összefogásnak keresése vezette. Ezt valósította meg Temesvárod a református egyházzal, s ugyancsak az ő érdeme a bánsági német evangélikus es- perességgel kötött munkaközösség is. Ebben a szellemben dolgozott egyházkerületünkben is. Mindenki barátja volt s mindig kész minden olyan szolgálat elvállalására, amely egyházunk érdekét és az összefogást tekintette. Szeretettel köszöntjük egyházunk uj szuperintendensét ! Köszöntjük egyházunk valameny- nyi tagjának nevében. Bizalommal és várakozásteljes reménységgel üdvözöljük! Eddig is olyan embernek ismertük, ki egyházát rajongásig szereti, akinek minden törekvése arra irányul, hogy Isten akarata szerint tud jó, i szolgálni. Uj életet, uj szellemet, összefogást várunk tőle s hisszük, miszerint az egyháza iránti szeretete és az Isten akarata előtt való hódolata reávezetik a helyes ut megtalálására 1 Szívből köszöntsük hát egyházunk uj vezetőjét ! Veled vagyunk és imádkozunk érted ! GILL1CH FÜLÖP. A cigány malaca Irta: Móricz ZsigmonH Buckó úr mesélte vacsora után, mikor a „velem is történt egy érdekes eset“ ciklusnál tartottunk. — ... Hát úgy vót a, — kezdte az öreg úr s kövér, barna arcán sok elmúlt jóízű tapasztalás emlékezete fénylett — hogy a múlt farsangon egyszer csak megleptek a vendégek. Váratlanul jöttek, hát nem tartottam otthon a nemes vályogvető malacbandát, már pedig cigány nélkül nem egészséges az éccakázés. Hanem van nekünk egy jó fajcigányunk a Gyuri. Ez ugyan nem tud muzsikálni, mert kovács vón a mestersége, de ha berúg, akkor fenemód lehet rajta nevetni . . . A be- rugásba nem volt hiányosság, mert beleöntöttek a gyerekek egy csomó konyakot, rá sört, bort, rumot, össze-vissza, öt porc alatt olyan részeg volt, hogy öröm volt látni. Kérdezem reggel tőle, hogy: na, Gyuri mi legyen a fizetség? Azt mondja, hogyű legjobban szeretne egy malacsot! Hát jó, legyen neked malacod, adtam neki Jgyet: Hű, hogy örült a cigány; vékny&ii volt öltözve, de azért a malacra adta a téli pruszlikját, ő meg ingujban szaladt végig ö hóesésben. ' 1 Má? el is felejtettem a malacot másnap reggelre, mire jól kialudtak magunkat; hát mikor kimegyek az udvarra, ott ácsorog az én Gyuri cigányom. — Mi kell, Gyuri? — Instálom, nagy baj van — azt mondja. — Nincs mit adni a malacsnak 1 Jaj, pedig nem szeretném, ha elpusztulna, mert a tekintetes úrtól kaptam. Tessék egy kis moslékot adni neki. — Jól van, — mondok — hát eredj a konyhába, kapsz. Ha már malacot adok neki, csak nem hagyom, hogy a nyakára dögöljön. Mindennap moslékot kapott a cigány. Meg a sok hatos, meg a sok bagó: mire kiződült f rű, többe került nekem az az egy malac, r, it otthon a fél nyáj. No de eljött a szép tavaszidő. Az én Gyuri cigányom megkeresett utoljára, hogy adjam meg neki a kondásbért, mert ingyen nem őrzik neki a mezőn. Megadtam azt is. Avval ő szépen sarokba vágta a kalapácsot és kitelepedett a vályogveíőbe; ott őrizte egész nyáron át a malacot a szerbtövis közt . . . Jaj, az ő malaca nem tudna meglenni a nyájba, meg oszt a kondásbér is elment. . . Nem láttam, mig a hó le nem esett. Akkor csak beállít nagyalázatosan. — Tekintetes úr, — azt mondja — haj, de gyönyöiűséges a malacsom, meghasad a szivem utána. — Mér hasad utána? — Mer el kell adnom. Nem bírom én aztat felhizlalni l Pedig az egy igazi finom malac3, azt finoman kell meghizlalni, hogy karácsonyra jó ’egyen I De azt gondoltam eh, hogy nem adom én azt el másnak, csak a tekintetes úrnak, úgyis innen kőtt, tessék r~ bvenni! Még meg is voltam hatva. Szép ettől az egyszerű cigánytól, hogy ilyen hűséges hozzám. Rá is hagytam egy-két forintot, mikor alkudtunk. Elhozta a süldőt, no, az igaz, hogy még annyiba nem került egy malacnak a neveltetése, amennyibe ezé. Akár a debreceni kollégiumot kijárhatta vón azon a pénzen, amit a tartására, meg most az árába fizettem. . No már mindegy, gondoltam, legalább vége a komaságnak. Hát ezt eltaláltam. Másnap reggel, mire hajnalban kimegyek, már ott kuncsorog a cigány az ámbituson. Hogy aszongya, engedjem meg, hogy legalább megnézze a malacát. Nem tudott az éccaka aludni, nem tud nála nélkül élni, nagyon összeszoktak! Az a szegény malac se nyugodott az éccaka biztosan, mert nem volt az ahhoz szokva, hogy ólba legyen zárva, mert az vele hált együtt, olyan dolga volt annak, hogy hamarább megverte ő a feleségét, mint hogy arra egyszer görbén nézett volnál Nevetség volt, meg bosszúság, hát már ennek sose lesz vége? De aztán bántam is én, hogy félnapokig elüldögélt a disznóól körül; ő is hízott tőle, ha látta, hogy a süldő jóízűen ropogtatja a tengerit. Karácsony előtt valamelyik nap állított be végre. Éppen előtte való este beszéltük meg, hogy mikor szúrják le a malacot az ünnepekre. Nem volt lelkem elkergetni, úgy se látja többet, hadd csókolózzanak össze még egyszer, utoljára. — Eridj, — mondom — b’V^uzz el tőle, de aztán rijjál ebadta, mer*, a heten levágjuk. Gyere el majd, kapsz belőle lesipeceenyét.
