Evangélikus Élet - Baciu, 1940 (5. évfolyam, 1-20. szám)
1940-10-01 / 18. szám
1910. október 1. 3 EVANGÉLIKUS ÉLET Ébredj fel, aki aluszol! Nemrégiben olvastam ezt a kis történetet. Egy középkori spanyol gróf egyszer fárasztó vadászat után lefeküdt aludni s előzetesen megparancsolta szolgáinak, hogy semmi körülmények között se keltsék fel, még ha maga a király keresné is. Alig feküdt le a gróf, amikor magasrangu követek érkeznek meg a palotába. A követek igen megtisztelő hírrel érkeztek, ugyanis mivel a király hirtelen meghalt, az összegyűlt urak a grófot kívánták megtisztelni a királyi koronával. A szolgák nem merték felébreszteni urukat, mire a követek azonnal tovább mentek ahhoz a főurhoz, akit csak azután kellett volna felkeresniök, ha a gróf nem fogadja el a koronát. Ébredj fel, aki aluszol! Sok, igen sok ember van, akinek erősen fülébe kellene kiáltsuk ezt. Hány ember veszíti el igy az örök élet koronáját, mert egyszerűen átalusza azt az időt, amikor Isten keresi őt. Mennyi sok azoknak a híveinknek, testvéreinknek száma, akikhez nem jut el Isten igéje, mert nincsen idejük arra, hogy meghallgassák?/ Vasárnapról- vasárnapra de sok embernek a helye üres a templomban. Pedig lehet, hogy éppen akkor keresi őt az Isten. Akkor hangzik el üres helye felett az az ige, amelyikre megtérhettek volna, mert Isten ezt szánta volt megtérésükre. Az alvó keresztyén ember pedig elveszti koronáját! Ébredj fel, aki aluszol! Mennyi munka maradt elvégezet- len az egyházban csupán csak azért, mert nincsen aki magára vállalná annak elvégzését. Ezer és ezer azoknak száma, akik nem tudnak fellelkesülni a keresztyénség eszméiért csak azért, mert nincsenek megfelelő számban keresztyének, akik életükkel tesznek bizonyságot az Evangélium mellett. Csetlik-botlik az egész világ újabb és újabb népboldogitó eszmék után, mert mi keresztyének nem hirdetjük eléggé hangosan és főként nem éljük eléggé meggyőzően az Evangélium által nekünk Tidóit keresztyén élétet7~ GILLICH FÜLÖP. Az utóbbi hetek politikai eseményei mélyen belenyúltak népünk és egyházunk életébe. A tengely hatalmak külügyminisztereinek bécsi döntése kettébeszelte Erdélyt. Népünk nagyobbrésze átkerült Magyarországhoz. Mi itt maradtunk és itt is akarunk maradni, mert e föld, szülőföldünk, amelyhez múltúnk és sorsunk köt. Nehány szóban kifejezve e tényből származó helyzetünk a következő : számban erősen megfogyatkozva, kulturközpontunkat nélkülözve, szegényen bár, de továbbra is állanunk kell a létért, a megmaradásunkért, a népünk jövőjéért vívandó küzdelmet. A mának legszorgosabb parancsa számunkra ez: összefogni minden erőt, számbavenni minden lehetőséget. Dobjunk hát félre magunk köréből minden személyi kicsinyeskedést, számoljunk fel őszintén mindennel, mi eddig éket vert közénk. Ne vigyük el a most kezdődő uj életbe régi ellentéteinket, hanem egyetakaró szándékkal álljunk bele a munkába. Egyházi életünk újra szervezésének munkáját kezdjük meg a legkomolyabb felelősségtudattal és szeretettel. Igyekezzünk mindnyájan azon, hogy egységes legyen állásfoglalásunk. Készítsünk tervet a munkára s ez tartson össze bennünket, a szolgálat egysége és nem az emberi törekvésekben való kölcsönös megalkuvás szelleme. Egyházi munkánknak egyik fontos ága a sajtószolgálat. Több esztendeje szolgál e téren az Evangélikus Élet. A változott viszonyok itt is új nehézségeket támasztottak. Elvesztettük előfizetőink egy részét. Nyomdászunk is eltávozott. Lapunkat tehát kisebb példányszámban kell kiadnunk s az új nyomda ára lényegesen nagyobb az eddiginél. Kiadásaink tehát nagyobbak. bevételünk kisebb lett. Egyházunk vezetőin és híveinken múlik, hogy fenn tudjuk-e tartani továbbra is lapunkat. Csak a legteljesebb egyetértés, támogatás és megértés mellett történheük ez meg. Mesértiük-e az idő szavát ? Mindenkihez fordulunk. Mindenkitől várjuk a segítséget! kát kezeinkre támasztva valósággal nyeltük a szavait. Mélyen alattunk terült el a tengeröböl, tele kikötött hajóval. Felettünk a hegyek, mint valami koloszális virág- koszorú. Ez az ember — folytatta Irenaeus — az isteni igazságokat olyanoktól tanulta, akik még látták az Ur Jézust és beszéltek vele. Gondoljuk csak meg!... És én, aki itt nektek beszélek most, ismertem Polykar- pust. Ő maga pedig annak az apostolnak a tanítványa volt, aki Galileában együtt sétált a Mesterrel. János apostol átadta a fáklyát Polykarpusnak, ő maga pedig én- nékem. Hát én tőlem vájjon ki fogja átvenni? . . . — Álljatok szilárdan, miképen az üllő, amikor ráütnek — szokta mondani Poly- karpus nekünk. Az erős kiváltságos joga felfogni az ütést és ezáltal győzni! Én ezeket a szavakat nem papirosra írtam, hanem a szivem táblájára. Ma is ott hordozom. Idő múltán, még ifjú koromban az agg Polykarpus búcsút vett tőlünk. Engem elküldött ide, hogy az örökélet világosságát elhozzam nektek is. Azt a fényt, amelyik először Gallileában lobbant fel. Azután fellángolt Ázsiában, Göröghonban, Itáliában és ime most Galliában. Egy napon majd át terjed a vad Britániába is. 155-ben volt az, hogy én Rómában jártamban azt a hirt kaptam, hogy Polykar- pus vértanú halált halt. Róma nagyon mesz- sze esett Smyrnától. Sok időbe telt, mig a hir elérkezett onnan. Végre levelet kaptam. A vértanú halála igy volt leírva. Nagy évforduló ünnepségek voltak Smyr- nában a megszokott nemzeti játékokkal. Hogy a játék érdekesebb legyen, tizenegy keresztyént dobtak be a vadállatok közé. A felbőszült csőcselék vért szagolt és nem elégedett meg az áldozatokkal. — Elő a keresztyénekkel! — ordították. Hozzátok elő Polykarpust! Istenteleneknek hittek bennünket, mert nem értették meg. hogyan lehet láthatatlan Istent imádni. — Elkezdtek kutatni Poly- karpus után. Ő azonhan vidéken volt. Jó barátjai rejtegették el ottan. Pénteki napon vacsora tájon törtek rá a fegyveres katonák. Egy szolgagyerek árulta el nekik a búvóhelyet. Szegény gyerek ! Eleinte nem akarta nekik elárulni a titkot, de kínozni kezdték és erre engedett. Csak egy dolgot kért Polykarpus elfő goitól. Adjanak neki időt az imádkozásra. Majd igy szólt: Legyen meg az Urnák szent akaratja! Aztán egy öszvér hátára ültették. Bevitték a városba, ahová szombaton reggel érkeztek meg. A katonaság parancsnoka találkozott vele, különösképen azt is Heró- desnek hívták. — Felültette a kocsijába és kérte, mondja egyszerűen ezeket a szavakat : — Császár az Ur! — És dobjon egy marék gabonaszemet az oltárára. Életét menti meg vele. — De Polykarpus erre nem volt hajlandó. Ezért a stádiumba vezették, amely tele volt csőcselékkel. Az életét követelte az. Csak egyetlen hangot értett meg. Valaki érces hangon azt kiáltotta feléje: — Polykarpus! Légy erős! Senki sem tudta meg, ki kiáltotta ezt. Pedig sokat keresték. — Gyalázd meg Jézust szabadon eresztünk, — mondta neki a prokonsul, a tartományfőnök. Polykarpus erre azt felelte: — Kilencven esztendő óta szolgálom már Őt és sohasem tagadtam meg, hogyan alázhatnám hát én meg az én Megváltómat ? 1 Erre a gyűlölet üvöltése tört ki, követelték, bocsássák szabadon az oroszlánokat. De a kormányzó ezt nem akarta. Majd azt ordítozták, hogy égessék meg elevenen. És nagy hirtelen összehordták a máglyát, meg is gyújtották. És az én öreg jó tanitó mesterem lángok közt végezte életét. Ez volt az az ember, aki látta Jézust. Én sokat beszélgettem vele. Úgyhogy bár közel kétszáz esztendő múlt el azóta, hogy a Megváltó megszületett, olyan valakit láttok magatok előtt, aki másod kézből kapta a szent igéket. János. Polykarpus, Irenaeus. ' — Ki fog engem követni ?! Kevés idő múlva nekem is át kell adnom a fáklyát másnak. Mély csend borult a hallgatóságra. Az esti világ elhalványodott. A város árnyékba borult. De nekik úgy tetszett, hagy olyan világosság jött a világra, amelyik nem hamvad el soha. Szívről szívre terjed. Fáklya hordozói az Ur Jézus hű tanu- bizonyságtevői. Nem sokkal ezután Irenaeus is mártír halált halt. BOKOR SÁNDOR.
