Evangélikus Élet - Baciu, 1940 (5. évfolyam, 1-20. szám)

1940-05-12 / 9. szám

r4. EVANGÉLIKUS ÉLET 1940 május 12. :[ZS Asszonyok rovata T ..... ....1*7 Az anyánk. Mikor atyánk meghalt, még kicsiny voltam, szinte a legkisebb az öt test­vér között. De azért jól emlékezem; kint szép idő volt: minden virágzott és zöldéit, és sütött a nap. Szorosan ablakunk előtt öreg, kérges almafa állott, ágai horzsolták a falat, sőt egyik virágzó gallya, mint hosszú, hófehér libanyak, kíváncsian még az ablakon is benyujtózott: ha az ablakot be akartuk tenni, eléb mindig félre kellett hajtani a gallyat. Apánk holtan a szobában feküdt. A szoba tapétái halványzöldek voltak, azt még most is jól tudom. A jobb sarokban, hol a kályha állott, a tapéta nagy dara­bon levált. A kárpitosnak még három hete le kellett volna jönnie, de aztán nem jött le soha. Apánk Íróasztala felett nagy, kerek korong függött a falon, középütt egyetlen lövéssel. Igen, apa a legjobb lövő s vadász volt messze földön és nap nap után mégis iskolában kellett ülnie, mert tanitóskodott. A szobában vén, cifra óriási zongora állott. Nekünk pöttöm embereknek legalább úgy tűnt, hogy nincsen vége se széliében, se hosszában. A zongorán apánk esténkint gyakran játszott, mig mi az ajtó előtt hallgatóztunk. Mert mialatt ő játszott, senki a szobába nem léphetett. Midőn apát eltemették, az nagy nap volt, sok-sok ember jött el akkor hozzánk, mindenki kedvesen és barátságosan bánt velünk. Sokan azt mondották: „Szegény gyermekek!* De én nem láttam a dolgot akkor olyan borzasztónak. Mind­nyájan mondták, milyen nagy kár volt apáért, merthogy igazi, tal­pig ember volt. Mekkora tömeg kisérte az apám holttestét! Elől az iskolás­gyerekek fekete zászlócskával, aztán a tanítók minden szomszéd községből, aztán egy csoport lövész zöldhajtókás bőrzekében. Ezek messze-messze főidről gyűltek egybe, mert a vadászok nagyon hű testvérek. És a zene szólt. És a koporsó mögött egyre csak azt gondoltam: jajj, miért nem érhette meg apánk mindezt! A gyásszertartás után az egyház i anyánkhoz lépett és a tiszteletes nevében arra kérte, hogy velünk, gyerekekkel jöjjön el a paróchiára. És ott az esperes úr megmagyarázta anyánknak, hogy to­vábbi ellátásunk tervével a község már tisztába jött. Mindenek előtt le kell vinni a szegény tanítói özvegyről a gyermektartás ne héz gondjait. Vagyis: anyánktól, ki ide, ki amoda, idegen embe­rekhez kellett volna mennünk. Engem egy tiroli paraszthoz akar­tak adni. — Derék, keresztyén gazda, — fűzte hozzá az esperes úr. Isten tudja, mi gyerekek gyakran, civakodtunk, olykor ösz­sze is akaszkodtunk, mint kutya és macska! de most, hogy el kellett volna szakadnunk, sietve kaptunk a legközelebbi kézhez, szoknyácskákoz, s riadtan összebújtunk. És öt szempár, a jó ég tudja, nagy szivszorongásban az anyánkon csüggött. Még jól emlékszem, anyáníc hallgatott egy darabig, de fino­man sápadt arca vonaglott és remegett. S akkor még mielőtt egy szót is ejtett volna, lassan megingatta a fejét. Végül azt mondta s arcába vérhullám szökött: — Nagytiszteletü úr! Én megköszönöm a községnek. Azon­ban egyet se engedek el magamtól. Ugy-e, gyerekek, mi együtt maradunk! Majd csak megleszünk valahogy... kivivőm a sorsukat.. Ki kell vívnom! Ó, milyen világosság, milyen jó melegség támadt bennünk, gyermekekben: Az anyai szeretet forró hulláma csapott meg mind­nyájunkat. Soha később ily hálával, ilyen szorosan össze nem bújtunk, mint akkor. És tudjátok, hogy mi ebben a történetben a legszebb ? Hogy ő valóban kivívta. Gondoljátok el: Valójában kiküzdötte! Csak ő egyesegyedül: — az anyánk. Schönherr Károly után németből fordította Roth Jenő. (REFORMÁTUS JÖVŐ.) A hadikórház lelkésze. A kotimaa finn egyházi lapból. (Folytatás). Hamarosan meg is kapom a magyarázatát a beteg megelé­gedettségének. „A feleségem ma meglátogatott, az otthon lévők jól vannak. Köszönöm, hoery telefonált nékik tisztelendő úr.“ Hogy milyen nagy jelentősége van a hozzátartozók látogatásának, az nagyon meglátszott ennek a katonának a hangulatváltozásán és az egész lényén. Amott egy középkorú férfi ül az ágyán. Az ő arcán is meg­elégedettség csillog. Kezében egy karácsonyi képeslapot tart. „Sotkamóból is jött posta?“ — kérdeztem. „Igen, jött. A felesé gémtől és a gyermekeimtől kaptam ezt az üdvözletét." Boldogan nyújtja felém a lapot. „Áldott karácsonyi ünnepeket kívánnak feleséged és gyermekeid. Jól vagyunk!* Igénytelen, rövid üdvöz­let, amelynek azonban kimondhatatlan jelentősége volt a sebesük apa számára. „Ugye kedves lap?* — mondta ő, miközben köny nyes szeme el tette el a visszanyujtott képeslapot. Egyik estéré urvacsoraosztást hirdettem. A vezetőnő erre a: alkalomra a második emeleten rendezett be egy csendes szobái. A járni tudó katonák ott gyülekeztek, a súlyosabb betegek az ágyuknál többen jöttek össze. Csendesen ül ez a nagy férfi csapat az ágyak szélén; bizonyára sokuknak eszébe jutott a fa lujuk templomában vett utolsó úrvacsora, amelyen még övéikké együtt voltak. Csodálatos dolgok ezeknek a fronton megsebesü t fiatal hősöknek kiosztani az úrvacsorát. Közönséges alkalom, egy­szerű szavak, mégis valami mély ünnepi hangulat uralkodik min denkiben. Férfitól férfihez megyek. Sokkal többet jelentenek mos: mint előbb gondolták ezek a szavak: „A mi Urunk Jézus Krisz­tusnak teste és vére táplálja a ti testeteket és lelketeket az örö: életre.* Ezek a férfiak éhezik a Krisztus szent testében és véré­ben való részesedést és erőt. Vájjon megérjük-e, hogy még egy­szer békeséges napokban otthon térdelhessünk le szeretteinkkel él barátainkkal az Ur asztala elé ? Ezután a templomban a hadikórház személyzete számára tar­tottam urvacsoraosztást. Akkor este, amikor az urvacsoraosztá; után a katonáktól ellávozUm, találkoztam néhány hivő vezetőjük kel Hát az ők lelki gondozása ? Nemde a hadikórház papjának kell gondoskodni róluk is ? Vájjon ők nem kívánják e azt az erőt, azt a hitet és abban a szeretetben való megerősítést, amelyet az Ur szent vacsorája ad? Tudnak e szolgálni, áldozatot hozni és szeretni a Krisztus szeretete nélkül ? Ezek a gondolatok késztették különösképpen arra, hogy a hadikorház személyzete számára is kiosszam az Ur szent vacsoráját. * * * Egyik este, amikor a hadikorházba mentem esti áhítatot tartani, néhány ápolónővel találkoztam, akik a nap nehéz munká jától elfáradva, a főépületben levő lakásukra igyekeztek. Az áhitat megkezdésekor azonban csodálkozva vettem észre, hogy azok az ápolónők is ott vannak. „A mikor megláttuk a tisztelendő urat, visszatértünk, hogy mi is részt vegyünk az ésti áhítaton.“ Egy egy iyen eset nagyon, de nagyon buzdított és bátorított a szolgálatban. Az Istenbe vetett hitben, bizodalomban és bátorságban meg­erősödve hálaadással és reményteljesen térek haza a kórházi szó • gálatból. Dicséret, dicsőség és hálaadás neked szerető mennyi Atyán ! M1KKO K1VEKÄS. (ford. MEZEI ISTVÁN.) Értesítem igen tisztelt vevőimet, hogy paplan- és vászonnemű üzletemet a Kapu-uccából áthelyeztem Hirscher- ucca 7 sz. alá. Kérem továbbra is szi­ves pártfogásukat Tóth András.

Next

/
Thumbnails
Contents