Evangélikus Élet - Baciu, 1940 (5. évfolyam, 1-20. szám)
1940-10-01 / 18. szám
2 EVANGÉLIKUS ÉLET 1940. október 1. REMÉNYIK SÁNDOR — Születése ötvenedik évfordulóján. — Egy magyarországi folyóiratban azt írtam Róla néhány évvel ezelőtt, hogy Róla írni az első pillanatban nagyon könnyűnek tetszik nekünk, erdélyieknek, hogy aztán mikor sor kerül rá, nagyon nehézzé váljék. Azért van ez, mert túlságosan benneél életünkben. Ahogy megfogalmazni próbáljuk Felőle véleményünket, mondanivalónkat, nem úgy állunk szembe Vele, mint tudós a tárgyával, hanem, mint az az ifjú az édesanyjával, aki kezd rájönni arra, hogy ki is neki az ő szülője. Édesanyánk egész életünknek nemcsak kezdete, de rejtelmes, titokzatos magyarázója. Minél öregebbek vagyunk, annál többet tudunk arról beszélni, hogy benne van ő minden mozdulatunkban, benne a nevetésünkben, sírásunkban, s nincs az életünknek egyetlen mozzanata, hogy valamilyen módon — bármenyire magunk is reflektálunk is valamire, — ne legyen bennünk valamilyen formában. És mindig helyesen. Mert épen az marad meg édesanyánktól bennünk, ami érték, ami kedves, becses, szép és nemes. Döntően csak ezt vesszük át belőle. Valahogy igy vagyunk Reményikkel. Életünk jobbfele Ő. A legolvasottabb erdélyi költő és a leghatékonyabb iró is. Az utolsó húsz esztendőben egyetemesen egyetlen ember sem befolyásolta úgy életünket, mint ő. Nincs valamirevaló erdélyi ember, aki ne tudna arról beszélni, hogy Reményik versei mit jelentettek neki. S ha valaki nem tudja megfogalmazni, szava melegén érzik, hogy titokzatos irányitója, ösztönzője, tanácsadója. Messzi erdélyi faluban hallottam Reményik-verset elmondani. Hallottam falusi embertől, gyerektől, s hallottam Tőle Magától. Mikor odavaló valaki mondta, érzett a szivek nem hallható dobogásán: belőlünk beszél, a mi fájdalmunkat mondja, nekünk, épen nekünk való biztatás, vigasztalás ez. És láttam és hallottam Öt a maga verseit elmondani. Ott állott szikáran, hatalmas homlokával, mélyen bennüllő szemeivel s mik/ r mondta egyik versét a másik után, együtt éreztem száz és száz emberrel: velem járta meg életem zavart, keserű útjait, velem kétségeskedett, nem kapott segítség után. Csakhogy Neki ezerszer nagyobb volt a fájdalma, kétségbeesése s ha Ő biztat, Aki olyan mélységekben járt, van jogom hinni, remélni. Nem is tudtam, milyen mélységben van magyarságom, hitetlenségben a hitem, embertelen fásultságban az emberségem. Ő mondta el, éreztette meg, ismertette fel igazi helyzetemet, nem ismert magamat. Hát ezért felemelő az Ő költészete, mert bizonytalankodóból, felületesből, közömbösből, siránkozóból leszá- molóvá tesz, sorsommal mélyen emberien szentességővé. A legnagyobb mélységeket járatja meg velem. Ennek tisztitó hatása van s valami furcsa kényszerítése: a halálból életre kell mennem, a sötéből világosságra, a szenyből tisztaságra, hitetlenségből hitre, aljasságból jóra, torzból a széphez, félből az egészre. De képes vagyok-e magamtól reá? Reményik költészete egyetlen felelet: Nem 1 S egyetlen verse mindenre igenlő felelet. Mindenki tudja, melyik versére gondolok: a Kegyelem-re. S itt találkozunk Vele mi, bizonyságtevőt keresők. Reményik az igehirdető költők közé tartozik. Menthetetlenségünkről, bűnünkről, elesettségünkről beszél. Költészetét évről-évre jobban az Ige határozza meg. Kérdéseit az Ige vetteti fel. S a feleletet ? Rajta keresztül, ma már mindjobban látjuk, az Ige adja meg. Valamikor képeknek használta fel a Biblia legszebb történetét, sorait. Ma? A bibliai vers Igévé lesz Nála. Egy zsoltárvers vakító fénnyel bevilágít az életbe, a szivébe, egy bibliai történetben Isten felfedi számára a menekülés útját. Minél inkább a mi Istent kereső, s Neki engedő életünk költője, annál inkább látjuk, mint válik esztendőről-esztendőre mindjobban a Kijenlentés költőjévé. Magyar hitetlenségben és ébredésben Isten bizonyságtevőjévé. • - . ____________________________ > __JÁROSL ANDOR.___ Mi nden magyar jegyezze meg, hogy a magyar egyházak biztositó intézete a Mi nerva Biztositó R. T. Tehát magyar kötelesség biztosítását ide átadni. A keresztyénség vértanúi. Krisztus születése után csaknem kétszáz esztendővel történt. Csendes békesség napjai voltak már ezek a lyoni keresztyén- ségnek. Nem sokkal azelőtt még véres üldözések folytak volt ott is. Sok tisztes mártír tett nemes tanúbizonyságot a Messiásról- Még most sem lehetett tudni, melyik pillanatban zudul rájuk az üldözések tüzes zsarátnoka — jelen pillanatban azonban a maroknyi nyáj csendes nyugalommal tekintett a békés alkonyaiban a folyóvizén átal. Egy római keresztyén ember villája meMett ültek. Az épület valódi műremek volt. Az udvar színes mozaik kövekkel kirakott. Árnyas árkádok alól pompás kilátás nyílt a város templomaira, tornyaira, hid- jaira, palotáira, miket a rómaik építettek. Ünnepnapjuk volt ez a lyoni keresztyéneknek. Püspökjük a tisztes Irenaeus látogatta meg a ház urát Gaiust. Este ösz- szegyüjtötte Gaius házanépét, a fehér tógás fiukat, a kelta rabszolgákat. Rég ideje annak, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus e földön élt — kezdé a beszédet. Remélve, hogy az agg püspök majd tovább folytatja és elmond egyet-mást személyes tapasztalataiból, szokása szerint. És ez volt az a történet, amit Irenaeus elbeszélt hallgatóinak, amig a ciprusfa árnya lassan megnövekedett a hegyoldalon. — Tudnotok kell, hogy én nem mindig itt éltem, szép Gallia e hires városában. Itália túlsó oldalán messze, napkeleten fekszik Göröngország. Túl azon, a tenger partjain terülnek el Kisázsiában a görög városok. Nagyon régen felfedezők jöttek volt onnan Galliába. Mert a görögök nagyon szerették a tengert. Messze elkalandoztak rajta. És sok uj várost építettek partjain. Gyermekkoromban én is sokat nézegettem sóvárogva a tenger felé szülővárosom ból Smyrnából. Reméltem, egykor majd én is bekalandozhatom azt. Ha az utas Smyr- nába akar eljutni, fel kell hajóznia a tenger öbölig. Ennek délkeleti sarkán fekszik a város. Három felől hegyek övezik. Kelet felé völgy nyílik. Az egyik hegyet koronának hívjuk. Mert a csúcsán pompás épület emelkedik. Olyan, mint valami diadém. Ennek a hegynek a lejtőin csavargóznak a város utcái. Ezeknek egyikét arany utcának hívják. Nincsen szebb város a világon annál, ahol mi gyermek éveinket leéltük. A reggel fényességével ragyog állandóan a lelkünkre vissza. Volt nekem ott egy kedves barátom. A császár udvari emberei közül való volt. Ak- kortájban a császár sokat tartózkodott Kisázsiában. Én még csak kicsi gyermek voltam. De jobban emlékszem azokra a napokra, mint az elmúlt hétre. Nagyon boldogok voltunk együtt. Sokat hallgattunk egy hires szónokot, aki az élet igéit hirdette nekünk. Én és jóbarátom, Florinus egy kőlapon szoktunk üldögélni egy márványoszlop árnyékában. Itt várták mások is a keresztyének közül Ázsia leghíresebb szónokát Polykárpust- áki akkor már igen öreg ember volt. Jól emlékszem rá, hogy oda jött közénk; hogy ült le; hogyan nézett ránk jóságos öreg szemeivel és tanított bennünket az élet örök igazságaira. Állun-
