Evangélikus Élet - Baciu, 1940 (5. évfolyam, 1-20. szám)
1940-08-30 / 16-17. szám
1940, augusztus 30. E|V^A N^GÉLIKUS ÉLET 5.------------------I A sszonyok rovataI 1 J X<5ZZ) ■ - -...—-:p?2^y Az engedetlen gyermek. Igen tanulságos cikk jelent meg erről a kérdésről az Erdélyi Iskola c. folyóiratban. Olvasóink számára kivonatosan közöljük, hogy mindnyájan megszívleljük komoly és igaz mondanivalóit. Mind gyakrabban halljuk, hogy soha annyi engedetlen gyermek nem volt, mint ma. Ennek oka van. Az okokat mindig magunkban, nevelőkben keressük. Azt is mindig többen állítják, hogy egészen más a ma gyermeke, mint a régi, mert minden megváltozott körülöttünk, a gyermek is. Ez az állítás téves! A gyermek ma is az, aki volt: fakadó bimbó életünk fáján, amely virágba borul, ha gondozzuk. Nem a gyermek változott meg,- hanem mi lettünk mások.. a felnőttek és a gyermekek közötti kapcsolat szenvedett változást. Ha meg akarjuk közelebbről ismerni, hogy milyen volt ez a viszony a múltban, akkor gondolatainkban suhanjunk visszafelé abba a korba, amikor még pimuram, anyámasszony, néne, szüle“ röpködött a gyermek ajkán.' Egy-egy családban 8—10 gyermek volt. Apámuramnak még a tekintete is szigorú parancs volt. Az anyámasszony kimondott szavát „édes anyám kérem" mel sem lehetett megfellebbezni. Egy emberöliővel később a gyermekek száma 5 - 6-ra apadt, az apámuramból, édesapám lett, de a tekintély és az engedelmesség körül még nincsenek bajok, mert az elég népes és mozgalmas családot a szigorú rendhez szoktatás alapján nevelték. A következő nemzedék már abban a korban született, amelyet az emberek féktelen érvényesülési vágya a világháborúba kergetett bele A nagy világégés és az azt követő forradalmak az emberek lelkét annyira eldurvitották, hogy az apa nélkül nevelődő és számban mindinkább fogyó gyermekek lelkét is megfertőzte. A háború utáni általános lelki lezüllést nyomon követte a gazdasági nyomor. E ferde felfogás kezdett kialakulni: ma már nekünk felnőtteknek olyan sokat kell küzdeni, legalább a gyermekeknek legyen gondtalan életük. Sokan tökéletesen megfeledkeztek arról, hogy éppen ellenkezőleg a gyermeket már előre meg kellene edzeni, a reá váró nehézségekre. E helyett elhalmozzák mindennel, amit kíván. A gyermek is hálás ezért, az édesapámból és édesanyámból „apuci és anyuci“ lett." Az engedelmesség is megvan a családban, csupán szerepcsere történt. A szülő az, aki engedelmeskedik s a gyermek osztogatja a parancsokat... A gyermek engedetlenségnek még egyéb okai is vannak. A mai bizonytalan, gondokkal terhelt vajúdó élet rányomja a maga lemoshatatlan bélyegét a gyermeknevelésre. Ma mindenki ideges, fáradt, lehangolt. A rohanó élet szülte ideges kapkodás sok ember gondolkodását is kapkodóvá tette Az állandósult ingerült türelmetlenség miatt sok családban örökös tilalmak elé állítják a gyermeket s a szegény kis apróság egész nap tilalomfák erdejében bolyong. Sok gyermek meg sem hallja ezeket az örökös intelmeket, mert a füle régen megszokta már. Ez még a jobbik e- set, mert sok gyermek elbátortalanodik, félénk és gyámoltalan lesz az örökös rendreutasítások miatt De akadnak olyanok is, akik elszántsággal kitörnek a tilalomfák erdejéből- s dühös lázadókként viselkednek és már csak azért sem engedelmeskednek! Hagyjuk meg a gyermeket gyermeknek! Amikor parancsolunk, tegyük is lehetővé a gyermeknek az engedelmességet. Ne kény szeritett engedelmességre, hamm önkéntes és szives engedelmességre szoktassuk a gyermeket. S aztán már igen korán szoktassuk engedelmességre. A kisded még nem birálgat, hanem ellenkezés nélkül engedelmeskedik. De ha a reményteljes csemetének minden hóbortos szeszélyét a kigondolás pillanatában teljesítik, feltűnően korán tudatára édied a családi körben lévő kivételes helyzetének s ezzel meglepő módon és meglepő gyorsan vissza is él. Egyik jellemző tünete korunknak, hogy az idegeskedő házastársak gyakran a gyermek jelenlétében intézik el peres ügyeiket. Ez megint nagy kárára van az engedelmességre szoktatásnak. Ha hiányzik a családban az alárendeltség tudata, a rossz példa hatásaként a gyermek nem tanulhat meg engedelmeskedni. A szülők viselkedését hassa át az a komoly szellem, amelyből a gyermek kiérzi, hogy a szülőnek tartozik szótfogadni. Leesett a mi fejünknek koronája Jer. sir. 5. 16. Tudtuk, hogy már igen fáradt és erőtlen a mi főpásztorunk. Tudtuk, hogy 9 évtized nyomja vállait. Hónapok óta féltünk, hogy minden nap bekövetkezhetik az elkerülhetetlen vég s mégis lesújtva és megdöbbentve hatott a hir: Vége, nincs többé. Hogyan, hát aki olyan volt közöltünk mint az áldástosztó napsugár, aki olyan volt számunkra mint a mindennapi kenyér, akihez mindig úgy mentünk mind a legjobb édesapához: az nincs többé, annak nem érezzük szive melegét, annak nem halljuk szavait, azt nem látjuk ezután mellettünk ?! Hát el tudjuk képzelni nélküle annyi küzdelmen és viszontagságon átment egyházunkat, a romániai Zsinatpresbiteri ev. egyházkerületet ? Azt az általa úgy szeretett és olyan féltő gonddal pásztorolt ifjú egyházat, melynek alakulása óta lelkes bölcs kormányosa volt? Gyermekei, és unokái, akiket olyan határtalanul szeretett, ne látnák többé kedves otthonában dolgozó asztalánál ülve, őt, a szakadatlan munka és szorgalom családfőjét; hívei, kiket mint a jó pásztor személyesen ismert a legkisebbtől a legnagyobbig s akiket közel 60 évig gondozott és táplált Isten igéjével, ne részesülnének többé az ő igehirdetésében és az ő áldásaiban ? Olyan hihetetlen és olyan megdöbbentően hangzik minden, hogy nem tudunk mást mondani: Leesett a mi fejünknek koronája s jaj most mi. nekünk'. Mint Mózesre úgy tekintettünk ősz vezérünkre, aki az Ur mutatta ismeretlen utakra vezetett minket bátran és törhetetlen hittel. Mi, az ifjabbak, sokszor elfáradtunk, sokszor elcsüggedtünk, sokszor hiábavalónak láttuk az önállóságunkért folytatott évtizedes nehéz küzdelmet. S voltak itt is, ott is, akik lemaradtak az utón, akik nem bírták a nehézségeket, akik révbe akartak jutni mindenáron. Nem igy azonban ő, az agg vezér, az Ur hűséges szolgája. Ő kész volt nélkülözni, kész volt mindent megpróbálni és kész volt a végsőkig kitartani. S az Ur meg is áldotta megalkuvást nem ismerő kitartását és minden akadályon diadalmas hitét s ha későn is, de mint Mózes előtt előtte is feltárta az általa megálmodott és általa látni akart jövőt: megérte az egyházi önállóságunkat kimondó és biztositó állami elismertetésünket. Ki örült úgy és ki volt olyan boldog, mint ő ? Nem egyéni érdekből, személyi szempontból. Ezt ő nem ismert. Ö, mikor hallotta a kitüntelő híradást, felsóhajtott az égi Atyához: „Kisebb vagyok minden te jótéteményeidnél és minden te hűségednél, a- melyeket a te szolgáddal cselekedtél." S minket, az ő lelkészeit, imára, hálaadásra szólított fel. A megtestesült szerénység és szolgálatkészség volt. A Krisztus evangéliomát nem hirdette, hanem élte s ebben volt közöttünk a legnagyobb és a legelső. Mintha az ő életéből láttuk volna: Aki első akar lenni ti közületek, az mindenkinek szolgája legyen ! Any- nyi szeretettel és oly odaadással vette fel mindnyájunk gondját, hogy sokszor valósággal elszégyeltük magunkat előtte. Hogyne éreznők és hogyne vallanók mind, akikért élt és dolgozott, küzdőt és áldozott: Leesett mi fejünknek koronája, jaj most mi nekünk. Ebben az elesettségben s mély és igaz bánatban mihez és hová mehetnénk vigasztalásért? Csak ahhoz, akinek a hűséges szolgálatjára szeretett főpásztorunk el nem múló emlékű példát adott. Ahhoz, aki így szól: „Az igamak áldott az ő emlékezete. Az igaznak halála idején is reménysége van. Halljátok, testvéreim, miben kell megnyugvást keresnünk. Az agg főpásztor elment a minden halandók utján, de az emléke áldott lessz örökké hívei között. S neki, akit mi fájlalunk és siratunk halála óráján is megvolt a reménysége. így búcsúzott szeretteitől, a gyászolók hatalmas seregétől: Tudom az én Megváltóm él, hajléka készen vár reám, már int felém és gyermekének koronát ád a harc után. Amikor elbúcsúznak tőle, az ő összetört szivü, őt oly önfeláldozó gyöngédséggel ápoló gyermekei és unokái: amikor isten- hozzádot mondanak neki az aradi gyülekezet elöljárói és árván maradt hívei s amikor elköszönünk mi mind, akik közel s távolról igaz tisztelői voltunk, azért imádkozzunk: Legyen az Ur szemei előtt drága az ő kegyesének halála. (Zs. 116, 15) s jutalmazza meg az örökélet boldogságával az Ur Jézus Krisztusért. sípos andras. esperes.
