Evangélikus Élet - Baciu, 1940 (5. évfolyam, 1-20. szám)
1940-08-30 / 16-17. szám
4. 1940, augusztusi. EVANGÉLIKUS ÉLET ARATÁSI HÁLAADÁS. Sokan azt gondolják, hogy az aratás csak azokat kell érdekelje, akik aratnak és így aratási hálaünnepet is csak azok kell üljenek. Igaz, hogy az aratás sajátos örömét teljességgel csak az arató ember érzi, akinek karjára borulnak a drága kalászok és aki maga is ráborul azokra, amikor megtűri a kalongya alsó kévéjét. Dé amennyire mindenkit érdekel a mindennapi kenyér, olyan közérdekű kell legyen az aratás és az aratási hálaadás is. Mint egy nagy család, amelyik összejön Isten asztala körül, úgy kell ünnpeljük mindannyian, egyetértéssel, az Atya dicsőségét. Mivel a mindennapi kenyér képezi az alapját minden földi javainknak, ennél fogva hálát kell adjunk mindezekért a gondviselő Istennek, aki a maga véghetetlen szeretete és nem a mi érdemünk szerint adja azt meg nekünk. Az aratási hálaünnep egyénenkintj úgy alakul, a- mint egyen-egyen értékeljük a mindennapi kenyeret. A leg több kincsünknek értékét akkor ismerjük fel a maga teljességében, amikor elveszhettük. A kenyeret is az tudja igazán megbecsülni, aki volt már kenyér nélkül. Attól is függ a kenyér értékelése, hogy milyen munka árán jutunk hozzá. Aki verejtékes vagy idegkimeritő munkával szerzi meg, annak szivében közeit bb áll a kenyér, mint azéhoz, a- kinek csak úgy „magától“ kerül az asztalra. Az aratási hálaünnep kiváló alkalom arra, hogy vizsgálat alá vegyük Istenhez és a földi javakhoz való viszonyunkat. Az istentelen ember a maga érdemének tudja be azt, hogy bőven aratott. Nem is dicsőit érte senki mást csak önmagát. A termést is egészen magáénak tekinti és annak bősége gondot okoz neki, hogy csűreit és magtárát megnagyobbítsa. Vasárnapjai is ennek a Mammon istennek szolgálatában telnek el. Arra nem hajlandó gondolni, hogy bármelyik éjjel elkérhetik lelkét és nem lesz az övé semmi abból, amiket gyűjtött. Az aratási hálaünnep egyházunkban úrvacsoraosztással van összekapcsolva. A hivő keresztyén ember a mindennapi kenyér mellett nem feledkezik el a lélek kenyeréről, az örökkévaló, élő Krisztusról. Amikor aratási háiaünnepen az oltár zsámolyára térdelünk, alázatos bűnbánatunkban vallást teszünk arról, hogy sem a mindennapi kenyérre, sem Megváltó Urunk irgalmára nem vagyunk méltók, de Isten minket bűneinek dacára is annyira szeret, hogy nekünk mindent ingyen kegyelemből ad Aratási hálaadás alkalmával ne felejtsük el, hogy nekünk mindent Isten adott, de Isten kér is tőlünk. Szegények, koldusok, nemes ügyek szolgálatára kéregetők alakjában maga Isten áll elibénk és részt kér szolgálatra abból, amit nekünk adott. Isten nem nézte a mai méltatlan voltunkat, a- mikor adott. Isten az aratásban egész évre adott mindennapi kenyeret. Ezért minden esztendőben éljen bennünk és újuljon meg az aratási hálaadás. MÁTYÁS BÉLA. — -----------------két, gyárakat építenek szédületes iramban, éjjel nappal dolgoznak. Anglia, Amerika maguk szerelik fel a szigetország gyárait. Az elvakult fehérek nem sejtik, hogy minden csavarral, minden fogaskerékkel a legkérlelhetetlenebb ipari ellenségük erejét növelik. A nagy világégés után Anglia elkeseredetten látta, hogy helyét mindenütt elfoglalta Japán. De másként is érzi nippon tevékenykedését. Valószínű, hogy az indiai Gandhi- féle mozgalomban is benne volt a japán textilgyárosok keze.. A hindu szabadságmozgalomban az angolok súlyos milliókat vesztettek, a japánok, meg súlyos milliókat nyertek. A szigetország textiliparának szédületes fejlődését legjobban néhány számadattal világíthatjuk meg. Jelenleg több, mint egymillió munkásnak ad kenyeret. A fonó- és a szövőgyárakba fektetett tőke kétmilliárd jen értékű. A textilgyárak japán gyáripar-terményének 40 százalékát adják. A külkereskedelmi mérlegben első helyen áll, a kivitel 60 százaléka a textilcikkekre esik. 1922-ben 3,830.000 orsóval dolgoztak. Tíz évre rá, 1932-ben 7,965.000 orsóval. Ebben a tiz esztendőben a világ összes textilgyáraiban az orsók száma 18 millióval emelkedett. Ebből Nippónra a gyarapodás egyhatoda e- sik, ha azonban a Kínában felállított szövőgyárakat is ideszámítjuk, úgy az új orsók egynegyede esik Japánra. Japán mint szigetbirodalom hamar belátta, hogy nemcsak erős tengeri haderőre van szüksége, de kereskedelmi hajóraját is ki kell, hogy építse. 1870-ben még csak három korszerű hajója volt, idegen tisztek, idegen személyzet vezetése alatt. 1910-ig a japánok minden gépet külföldről hozatnak, de ettől fogva maguk építenek mindent. Kereskedelmi hajórajuk ma a harmadik helyen áll. Amióta a két legnagyobb hajózási vállalatuk egyesült a Nippon Yusen Kaisha a világ legnagyobb tonnatartalmával rendelkező hajóstársaság. A hajóhad felszerelésénél semmiféle áldozattól sem riadnak vissza. Minden háború, minden hadjárat után első dolguk hajóhadukat erősíteni. Hogy csak a legutolsó számokat említsem: a világháború előtt 1,443 000 tonna tartalmú volt hajóhaduk és a világháború után felemelkedik 2,500.000-re, A washingtoni egyezmény szerint övék a világ harmadik legnagyobb hajóhada. Japán azonban ezzel sem elégedett meg, felmondja a szerződést, hogy teljesen szabad keze legyen. 1871-ben rendelte el a császár az első korszerű hadsereg felállítását. Tagjait a legmegbízhatóbb szamurájok sorából toborozta. Az 1873-ik törvény már kimondta, hogy minden alkalmas testű állampolgár a 17-ik és 40-ik éve közt hadköteles. A békehadsereg ekkor még csak 36 000 főből állott. Ó- riási ugrást mutat az orosz-japán háború. Ekkor már egymillió embert szállítottak a harctérre. Háború után a létszámot is erősen növelik, 300 000 emberre emelik. Igaz ugyan, hogy 1922-ben az orosz hadsereg szétzüllése után a békelétszámot 260 000 főre csökkentik, sőt 1925-ben 230 000-re. Valóságban azonban egészen másképpen áll a dolog. A hadsereget egyáltalában nem gyengítették, a békelétszám apasztása csak szemfényvesztés volt. A tényleges állományt csökkentik ugyan, de helyette húszszoros pótlékról gondoskodnak. Bevezetik az összes közép- és főiskolákban a kötelező katonai kiképzést úgy, hogy minden 14—50 év közti polgár a lehető leggondosabban kiképzett katona. A japán tisztikar kiváló nagy tettekre hivatott, egészséges szerve a nemzeti életnek. Amellett, hogy alantassaikkal szemben vasfegyelmet tartanak, mégis a hadsereg keretén belül a legközvetlenebb az érintkezés. A hangos kardcsörtetést, a cifrálkodó diszel- gést, a különös előnyöket élvező megkülön- böztetettséget a japán tisztikar nem ismeri. Japánban nagyon megnézik, mire költik a közvagyont. A külső díszre, a látszatra nem adnak semmit. Egyetlen nagyhatalom sem intézi katonai ügyeit olyan szegényes külsőségek között, mint Japán. A hadügyminisztérium berendezése a lehető legegyszerűbb. Képeket, szőnyegeket, csillárokat, drága bútorokat, tükröket hiába keresnénk, mindenben az egyszerűre és a célirányosra törekszenek. Hatalmas termekben ingujjra vetkőzve, puhafa asztalokon, egyszerű székeken dolgoznak a tisztek. A japánok jól tudják, hogy nagyobb ösz- szefogást, tudást, elszántságot és erőt semmiféle más vállalkozás nem igényel, mint éppen a legnehezebb: a hadviselés. Már békében egész társadalmi berendezkedésüket a háborúra készítik elő. Ennek megfelelően képezik ki az összes alkalmazottakat: postást, tűzoltót, altisztet, tanárt, tanítót, asszonyt, de még a gyermekeket is. Már az ovódától kezdve rendszeres tűz és gázvédelmi gyakorlatokkal nevelik az ifjúságot fegyelemre és helyes viselkedésre. KEÖPE VIKTOR dr. \
