Evangélikus Élet - Baciu, 1940 (5. évfolyam, 1-20. szám)
1940-06-30 / 12-13. szám
junius 30, EVANGÉLIKUS ÉLET 5, | Asszonyok rovata W ■ ■ — Mi van most Finnországban ? Mit csinálnak szegény finnek ? Hallom innen is, — onnan is naponta többször a kérdést és ezen mindig el- csudálkozom egy kicsit. Miért „szegények*? Az élet ugyan nagyon súlyos próbát mért rájuk a 100 napos kemény, de dicsőséges háborúval is, meg a váratlanul szigorú, szinte kegyetlen békével is, de a megpróbáltatások nem jelentenek újat a finn nemzetnek, a- kár csak a magyarnak. A finnek aranyosszivii, drágaszavu nagy mesemondója, Topelius már 65 évvel ezelőtt belevéste a köztudatba, hogy „Nemzet, amely ilyen tüzpróbákat állt ki, és mégis mindig újból fölegyenesedett és újból kivirágzott, nem halhat meg mielőtt be nem töltötte hivatását". Azt pedig minden finn tudja ma, hogy egész évezredes múltja csak felkészülés volt arra a küldetésre, amelyet neki Isten a népek történetében szánt, 1940 tele avatta fel őt erre a tulajdonképeni, az emberi szem elől még elrejtett, de az élet meleg talajába magként már belevetett szerepre A felavatás nagyszerű szertartásának az egész emberiség volt elragadtatott szemtanúja. A nyilvánosan lovaggá ütött uj keresztes vitéz azután 1940 nagyhetében jajszó nélkül vállára vette a váratlanul nehéz keresztet és elindult vele a kijelölt keskeny utón. 1940 március 13-a azt jelenti a finneknek, hogy minden nyolcadik ember hontalanná lett ősei földjén; a legjobb, legszebben megművelt finn kisgazdaságok idegen kézbe kerülnek; az ország iparának, gyárainak kilenc százaléka: volt — nincs. Szuomi leghősiesebb múltú, legnemzetibb földrésze került a legkevésbé kívánatos gazda birtokába Szuomi népe — a béke kegyetlen főbekó- lintása után nem ülhetett le kezét tördelve, sirámokat zokogva a tétlen gyász hamujába, cselekednie kellett, hogy minél többet ment sen meg a menthetőből és minél gyorsabban, minél erélyesebben juttassa fedél alá azokat, akik a nemzeti áldozatnak tulajdonképeni egyéni vesztesei. A kormány kimondta, hogy itt senkinek sem szabad éreznie, hogy egyedül kell felépítenie uj otthonát — a nemzet pedig hozzáfogott, hogy a kormány szavát beigazolja. Különös, csodálatos népvándorlás indult meg keletről nyugatra — a népvándorlások örök irányában — március közepén. Az ország autóinak ezrei indultak el Karjaiéba és azután egykét héten át úgy vonultak éjjel-nappal, hosszu-hosszu sorokban, roskadásig megrakva gazdasági gépekkel, gabonazsákokkal, elemózsiával, ágyneművel és bútorral, aprógyerekekkel és a bizonytalan jövőbe kémlelő szemű elszánt asszonyokkal sürü rendben az uj határig, az uj otthon felé. Magas hóhegyek között, takaros fehér utakon csilingelő szánok, katonai autóbuszok, asszonyoktól, öregektől terelt gulyák szalagja tarkállott. Üres faházakban ágyneműden ágyak, kihűlt tűzhelyek, senkinek ketyegő órák, értelmetlenül a semmibe meredő tükrök, elfagyásra ítélt fikuszok és amariliszek — tárt ajtajú csűrök, felnem- fért gazdasági eszközök ... ez maradt ott. A háború alatt elnémult harangok egyetlen egyszer megkondultak — a dermesztő templomok hideg falait felmelegitette még egyszer a sóhajok és zsoltárok meleg lehellete — aztán eloltották a gyertyákat és a zsebükbe rejtették. A pap levette az oltár Krisztusképét, ölébe emelte Thorvaldsen áldókezü szobrát — akik utánuk jönnek ide, nem becsülnék meg 1 Dermesztő fájdalom volt ez a hangtalan búcsú, de kevés- szavu, meleg testvéri szeretet szorgoskodó keze átemelte otthontalanná lett testvéreit az uj holnapba .... A finn élet még nem ért rá egy pihenőre. Egyelőre áldott gondok és feladatok foglalják le, harmincezer uj kisgazdaságot és otthont kell előteremteniök. És előteremtik! A gyári munkások ezreit kell munkához juttatniok. A hadiárvákról és rokkantakról kell gondoskodniok. A „Lották" még sokáig nem vethetik le szürke egyenruhájukat, annyi sebesültről, gyermekről kell gondoskodniok. Csak dolgozni tudnak és segíteni, nyugodtan, megfontoltan, egységesen és derűsen, bízó hittel és élniakarással, hiszen: „Jön még uj nap és minden megváltozhatik“. Közeledés a pusztuláshoz. III. Béla, ki az ország rendjét helyreállította, a király tekintélyét és hatalmát újra megnövelte, s minden tekintetben naggyá tette a magyar királyságot, több Ízben foglalkozott azzal a gondolattal is, hogy keresztes hadat vezet a Szentföld visszafoglalására. Bár ebbeli szándéka végrehajtásában az ország ügyei meggátolták, tervéről nem mondott !e soha. Még halálos ágyán is úgy hagyatkozott, hogy ez a szándék megvalósuljon. Ezért, mig a trónt nagyobbik fiára, Imrére hagyta, kisebbik fiának, Endrének birtokokat, pénzt és kincseket juttatott, azzal a meghagyással, hogy az örökség egy részét használja fel a régi terv keresztülvitelére, keresztes hadjárat Szentföldre való vezetésére. Halála után tehát a királyi örököse Imre lett, ki 1196— 1204 között uralkodott Endre, a kisebbik fia azonban az örökölt kincseket nem atyja rendelkezése szerint használta, hanem arra fordította, hogy azok által párthiveket toborozzon magának, s azoknak és pénzen szerzett katonaságnak segítségével nem a Szentföldön uralkodó pogányok, hanem a felkent király, a saját bátya ellen vonult. Szlavóniában le is győzte Imre királyt s ellenál'ás nélkül birtokba vette Szlavóniát, Horvátországot, Dalmáciát Endrének a kincsei meg birtokok adományozása révén világi urakon kívül még a papság egy részit is sikerült a maga részére megnyernie, azonban, bár ezen felül még osztrák csapatok is támogatták, az újabb ütközetben a Balaton melletti Rád községnél Imre király a nagyravágyó és nagyra törő Endre seregeit megsemmisítette. Imre, mihelyt egy időre megszüntette Endre ás- kálódásait, a Balkánon fellépett eretnekmozgalom elfojtására indított sereget s ennek a hadjáratnak következtében felvette a „Szerbia királya" címet. Majd Zára várát foglalta el. Közben azonban Endre újabb kísérlet tett a trón megszerzésére, amelyre most már uralomra törő és becsvágyó felesége Gertrúd, a merániai herceg leánya, is folyton ösztönözte. Imre a Dráva parton összesereglett pártütök táborába egyedül és fegyvertelenül lépett s csupán csak királyi koronáját tette fejére s királyi pálcáját tartotta kezébe és így szólt a pártütő seregek felé: „hadd lám, ki mer kezet emelni törvényes királya ellen 1“ Személyes fellépése oly megdöbbenést váltott ki Endre híveiből, hogy ellenállásra nem is gondoltak akkor, amikor a király, pártütő öccsét, Endrét kézen fogta és kivezette táborából, hogy börtönbe vettesse. A következő esztendőben, 1204 ben azonban hivei kiszabadították Endrét. Imre király, hogy fia, László számára biztosítsa a trónt Endrével szemben, még 1204-ben megkoronáztatta fiát. S amikor még ebben az évben harmincéves korában Imre király meghalt, fia III. László néven került a trónra Endre azonban ebbe nem tudott bele nyugodni, érvényesíteni akarta trón igényét. III. Lászlónak, édesanyjával együtt menekülni kellett. Endre már ép fegyverrel akart a koronáért a menekültekért menni, mikor László hirtelen meghalt s igy a koronát és a kincseket akadályok nélkül visszakapta és most már végre akadálytalanul megkoronáztathatta magát. S ettől kezdve II Endre néven uralkodott 1205-1235. Hosszú uralkodása nem volt áldást hozó az országra nézve. Alatta a királyi hatalom meggyengült, a párthiveknek adományozott birtokok, javak által sok főur ereje befolyása túlságosan megnövekedett. A király sokszor céltalan, és még többszörer edménytelen hadjáratai sok pénzt emésztettek meg, de még többet Gertrúd királyné esztelen tékozlásai. Mind több és több pénzre volt szüksége a királyi udvarnak amiért Endre király a pénz behajtását zsidókra és izmaelitákra bízta, akik lelketlenül zsarolták, fosztogatták a magyar népet. A jog nélküli szolga nép annyira elszegényedett, koldusbotra jutott, hogy sokaknak magukat vagy a gyermekeiket kellett eladniok, csakhogy eleget tudjanak tenni a lelketlen nyúzóknak De elégedetlen volt a nemesek és főnemesek rendje is főképpen azért, mert Gertrúd királyné nemcsak esztelen pazarlásaira tékozolt sok kincset el, hanem az ország legfőbb tisztségeit sok-sok kinccsel együtt idegeneknek, a maga német rokonainak adta, miáltal a magyar urakat kiszorította kormányzásból. RADUCH GYÖRGY TAUSZIG MÁRIA. (Folytatjuk).
