Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-03-12 / 6. szám
2. evangélikus élet 1939 március 12. Bűnbocsánatnak és életnek kenyere. Máté 20, 26—28, János 6, 47—59. Az úrvacsora Isten szeretetének, kegyelmének drága ajándéka, Krisztus testének és vérének szentsége, lelkünk eledele, mennyei kenyér, életnek kenyere. Ez szabja meg az úrvacsorának páratlan, nélkülözhetetlen értékét. Az eddig elmondottak után nem is lehet tehát már más kérdésünk csupán az, hogy mit is nyerünk mi e szentség által? Luther Márton, egyházunk nagy reformá tora, e kérdésre felelve azt mondja: az úrvacsorában bünbocsánatot kapunk. S ez alatt az egy szó alatt Luther Márton nagyon sokat ért. Neki igen sokat jelentett ez a sző: bünbocsá- nat. Az ö szemében nincs is a földi ember számára drágább és értékesebb kincs, boldogabb örömüzenet, mint éppen a bünbocsá'm t, amelyet Isten gyakorol velünk. Keserű és nyugtalanító tapasztalatok és szenvedések árán jutott el Luther Márton erre az ismeretre. Hiszen tudjuk mennyit szenvedett a bűn miatti kétségbeeséstől. Isten bűnbocsátó kegyelmének megismerése volt az, amely visszarái’ tóttá a kétségbeesés örvényének széléről Ezért annyira kedves és annyira sokatmondó számára ez a szó: kegyelem ... L bűnbocsánat. A bűnös ember leghöbb vágya kiemelkedni a bűnből. De ez nem sikerül neki. A bűnös ember képtelen önerejéből felemelkedni a bűnből, kitépni magát a Sátán borzalmas rabságából. A bűnös ember Isten kegyelme nélkül nem juthat el Isten igazságainak megismerésére sem. Sőt, a kegyelem nélkül még arra is képtelenek vagyunk, hogy szivünk szerint csak utálni is tudnánk a bűnt. S ime, amire az ember képtelen, azt megadja nekünk mága a Krisztus. Önmagát adja nekünk : „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem lakozik és én abban“. Az úrvacsorában erőteljes bizonyságot kapunk arra, hogy Krisztus valóban üdvözíteni akar. Luther Márton erre vonatkozóan azt mondja: A szentségben mutatja meg nekünk az Isten, hogy nem ezt, vagy azt az embert akarja üdvöziteni, hanem téged személy szerint, kit a szentség élvezésére hiv. Amit az ige hirdet: kegyelem és bocsánat — azok a szentségben valóban sajátunkká válnak. Ugyanis a szentségben nincs általánosítás, hanem itt Isten egyenesen téged keres, mert meg akar győzni sze- retetéröl, üdvszerzö akaratáról. Érzed-e hát testvérem milyen nagy kegyelemben részesít Isten ? Érzed-e hát most azt is, hogy mekkora könnyelműséget követünk él mi akkor, amikor elkerüljük az Urnák számunkra megtérített asztalát ? Hányszor voltál már eddig nagyon-na- gyon szomorú? Hányszor kinzott meg kicsinyhitüség ? Marcangolta szivedet kétely és széretetlenség mérge? Nem tudtál szabadulni a lelki tehertől, mert nem tudtál hinni Isten szeretetében, irgalmában. Elérhetetlen magasságokban vélted azt. Pedig mennyire közel volt Ö hozzád. Keresett és hivott az Isten, hogy élet kenyerével tápláljon. Lelked szomjazta Öt, te pedig elléptél mellette. Bünbocsánat és é et kenyere vár téged s te nem törődsz vele. gg? Pedig „ha nem eszitek az ember Fiának “ testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek“. Gillich Fülöp. Szakádét. Vámszer Géza Csíkszeredái fögimnáziumi tanár é3 Író gondos utánjárással, alapos tanulmányok és adatgyűjtés alapján megírta a szakadáti kis magyar evangélikus község történetétés halyzetrajzát. A krb, 100 oldal terjedelmű és sok képpel illusztrált kitűnő munka közelebb fogja elhagyni a sajtót, amiért is már most felhívjuk reá a figyelmet, Az alábbiakban pedig a készülő könyv bevezetőjének egy részletét közöljük olvasóinkkal. Ez a tanulmány „monografikus“ leírását tartalmazza egy csodálatos kis magyar szórványnak, amely a vöröstoronyi szorostól északra a román és szász tömegek közé ékelve hosszú és zivataros századok óta meg fejthetetlen belső ösztöntől hajtva hősiesen küzdött létéért, magyar nyelvéért. Teljesen magárahagyatottan és elfeiedten faj testvérei által, továbbá történelmi hagyó mányok cél és elhivatottság nélkül élvén, érthető, hogy számuk állandóan fogyott. Nem lővén utánpótlásuk a környékbeli román, majd a községbeli román lakosságnak adták át évről-évre helyüket, annyira, hogy ma már csak egyötödét alkotják a község összlakosságának. Szükségből megtanulták a román nyelvet, de maguk érdekes és ritka tájszólá- sos magyar-székely nyelvüket a mai napig szeretettel megőrizték. Vegyes házasságok révén román szomszédaikkal nem keveredtek, de azért testvéries jó szomszédi viszonyban éltek és élnek ma is velük. A szászoktól az evangélikus hitet s ezen keresztül a szász ünneplő viseletét, továbbá népi szokásokat, sőt a jól bevált népi szervezetet és a higgadt germán temperamentumot vették át. A románoktól hétköznapi viseletűk néhány ruhadarabját, szörési technikát és mintákat s néhány részletet az építkezésből vettek át, de úgy, hogy az elnevezések legtöbbjére jó magyar, sőt székely kifejezésük van. Papjaik többnyre szász emberek vo’tak, akik magyarul prédikáltak nekik, de voltak több ízben magyar lelkészeik is. Évszázadokon át vsllási és jogi szempontból Nagyszeben városához, illetőleg a szebeni székhez tartoztak. Mivel sok olyan szórványunkról tudunk, amelyek aránylag előnyős körülmények között talán a magyar nyelvhatár szélén voltak s mégis beolvadtak más népbe és dicstelenül elmúltak, csak fokozott tisztelettel kell megálljunk eme embercsoport előtt és meg kell kíséreljük megkeresni az okokat és azt a lelki erőt, amelynek tulajdoníthatjuk és köszönhetjük nemcsak megmaradásukat, hanem azt is, hogy ez a számbelileg jelentéktelen sziget erkölcsi szempontból büszkesége a sokat szenvedett erdélyi magyarságnak. Székelyek ők nyelvük és családneveik után, de vérmérsékletük, lelki berendezkedésük és gondolkodásmódjuk más. Azaz más ma, mert mássá tette őket itteni helyzetük, idegen környezetük. Mert, ha tekintetbevesz- szük az elérhetetlen messzeséget a magyar tömegektől, sőt még magyar városoktól is, az idegen viseletét, az idegen nyelv ismeretét, a szász egyházhoz való tartozásukat, stb., amelyek által tízszeres kisebbséget és függőséget kellett mindig érezzenek, akkor érlhető, hogy évszázadok alatt óvatos és alkalmazkodni tudó természet és bizonyos politikai tapintat alakult ki bennük. Szükség is volt erre, hisz ennek köszönhették nagyrészt fennmaradásukat. * * * Célom e tanulmány megírásánál nem az egész község leírása volt, hanem csupán az ottani magyarság múltjának ős jelenének ismertetése s igy a községben románsággal csak ott és annyiban foglalkoztam, amennyi az egész község áttekintéséhez és a magyarsággal való kapcsolatok révén mégis szükséges volt. E tanulmány olvasása közben ne feledkezzünk meg arról, hogy itt nemcsak a másfél milliós erdélyi magyarságnak számtalan szórványa közül egy kicsiny kb. 200 lelkes néptöredékéről kellett valamit Írni, ami tényleg nem lenne oly fontos s nem is érdekelne sok embert, hanem e vidéknek hajdan nagyobb és erősebb, esetleg nagy fontosságú szerepet betöltő határőr népének a sors szeszélye vagy véletlen folytán fennmaradt olyan töredékéről van szó, amely ép zárt helyzete miatt sok ősi szokást,*nyelvi sajátságot, stb. őrzött meg, amelyek történelmi szempontból is még sok érdekes adatra fogják szakembereinket rávezethetni. Mert ez a derék 200 magyar lélek az egyébként is érdekes és változatos összetételű erdélyi magyarságnak egyik kicsi, de ékes mozaik-köve, amely már eddig is foglalkoztatta a legkülönbözőbb szak- májú kutatókat. De tévednek azok, akik csak néprajzi furcsaságnak tekintik őket, mert ennek a kis szigetnek van kisugárzó ereje is, amely hatással van a szomszédos még gyengébb magyar szórványokra, a Nagyszeben városi magyarságra s ha kellőleg ismernék őket, talán magára a székelységre is, amelyből ők is erednek. Nem lehet lekicsinyelni azonban hatásukat a községbeli és szomszédos románokra, sőt szászokra sem, mert ezek a szakadáti szervezett, szorgalmas és józan magyar szórványokról alkotják meg részben véleményüket az erdélyi magyar földmivelő népről s igy ez csak kedverő lehet. Tény az, hogy egy népnek, főként egy nép'öredóknek értékét és súlyát nem annak a száma, hanem a minősége, a belső értéke határozza meg. Olvassa és terjessze az Evangélikus Éle UeU
