Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)

1939-01-29 / 3. szám

• a

Az élő hitnek merészségéről

ad nekünk példamutató leckét orsovai kis gyülekezetünk. Az Isten kegyelmében bizó, hegyeket megmozgató hitnek csodájáról, amely a lehetetlennek tetsző dolgokat nemcsak merészen vállalja, de sikeresen meg is valósítja.

Az orsovai evangélikus gyülekezet alig számlál 100 lelket. Erre a kis gyülekezetre a közelmúltban leirhatatlannak látszó teher hárult. Vagyona ugyanis telekönyvileg úgy szerepelt, mintha a reformátusokkal együtt lenne annak tulajdonosa az evangélikus egyház. A reformátusok, akik az utóbbi időben szervezkedtek meg Orsován, ennek alapján igényt emeltek a vagyon felére. Hosszas vita után az elmúlt esztendőben oda érlelődött a helyzet, hogy a két gyülekezet egyezséget kötött, amely szerint az evangélikus gyülekezet 1939 december 31.-ig 100.000 lej kárpótlást fizet a reformátusoknak. — Orsovai kis gyülekezetünk anyagi helyzetét tekintve lebirhatatlannak látszó feladat ez. S mégis... Megbirkóztak vele. A templomukat féltő szeretet megmozgatott mindenkit. Nem panaszkodtak, nem várták a segítséget másoktól. Talán arra az igazságra gondoltak, amely egy angol templom falán olvasható: „Két dolog miatt nem szabad panaszkodj. Olyan miatt, amin már nem tudsz változtatni. Ez hiábavalóság. S olyan miatt, amelyen változtalni módod van. Itt nem panaszkodni, hanem cselekedni kell“.

Nem panaszkodtak hát azon, amit úgy sem lehet megváltoztatni, de nem panaszkodtak afelett sem, amit el kell végezni, hanem bátran, egyetértéssel összefogtak s határnap előtt hozták össze azt az összeget, amivel templomukat, papilakjukat, egyházukat megtudták menteni. Szép cselekedet volt. Merész cselekedet, mire az Istenben bizó hit és templomuk szeretete bátorította őket! Áldja meg az Isten további munkájukat! G. F.

Egy derék csángó fiú sikeréhez.

Csak nem régen emlékezett meg Maksay Albert ref. teológiai tanár egy lapunk számára írott cikkében a rendkívül tehetséges és szorgalmas bácsfalusi evangélikus fiatal szobrászművész, Jakab András sikeréről és most, hogy az erdélyi képzőművészek budapesti kiállításán a rádió is rendkívül meleg és elismerő szavakkal emlékezet meg róla, örömmel üdvözöljük őt ismét. Üdvözöljük nemcsak azért, mert ennek a népnek az ügyét mozdította sikeréve] előre, hanem azért is, mert megmutatta, hogy szorgalommal és tehetséggel mire mehet az ember.

Jakab András rendkívül nehéz körülmények között kezdte tanulmányait, de csodálatos ösztönnel és bátorsággal haladt előre. Nem volt más eszköze szorgalmán, vasakaratán és tehetségén kívül és ezzel érte el, hogy tanárai figyelme egyre jobban feléje terelődött. Alig volt kezében az oklevél, a bukaresti művészi körök egyre jobban felfigyeltek munkájára. A Simu nagydijat többször is elnyeri, Rómában ugyancsak dijakat, kitüntetéseket szerez, mig most nemcsak a román és olasz, hanem a rendkívül kényes. Ízlésű budapesti közönség előtt is rendkívüli sikert aratott. Michel- awtfeZo-fejtanulmányát a középkori mesterek remekművéhez hasonlitotta már Maksay Albert, mig a József eladása cimfl szobrát az egész kiállítás egyik legnagyszerűbb darabjának mondta a rádióbemondó.

Jakab András komoly keresztyén szobrász- művész. Evangélikus mivoltát nemcsak hogy nem hallgatta el, hanem egész sereg bibliai tárgyú kompozíciója van (Idám és Éva, Jézus és a qyermekek, József stb.), amelyek arról tanúskodnak, hogy Jakab András egyháza szempontjából is népünk büszkesége lesz. Igazán sajnáljuk, hogy pl. a magyarországi Luther-szobor pályázaton nem vehetett részt, beleérző lel- kületével bizonyára jobban megragadta volna a reformátor alakját és eredeti egyéniségét, mint számos más pályázó. Kiss Béla.

Templomban.

Irta: Benedek Elek.

Átellenben a mi öreg házunkkal van még egy öregebb ház: Istennek háza. Messze földről ha megjövök kicsi falumba, ennek a tornya dobogtatja meg először szivemet, előmbe mosolyogván, hiván, hívogatván: siess, siess, jere haza. S reggel ha kitekintek az ősi hajlék ablakán, ez a torony köszönt először 8 köszöntöm én is: jó reggelt, jó reggelt. Némán köszönt elébb, aztán megkon- dul a kicsi harang: giling, galang, giling, galang. S mintha kérdené szaporán: emlékszel ? emlékszel ? emlékszel ?

Gyermekké tesz a vidám gilingelés, feledem a rengeteg nagy várost örökös zsibvá- sári zajával, az embereket, kik éj-nap kergetik, lökdösik egymást félre; kik sohasem hallják a maguk lármájától a harangok tem plomba hivó szavát, édesebbet, szebbet, fenségesebbet minden emberi szónál.

lm, itt csönd van, mé'a csönd, minden szavadat hallom, édes kicsi templomunk harangjai Hangod mintha égből szállana le s elterülne a házak felett; aztán végigcsendül a réten, visszaverődik a hegyek oldaláról, hogy jobban átjárja szivemet, egész valómat.

Mondják, kicsi harang, hogy érced megre pedt; hangod, az egykor élessn csengő, meg- süketült: mondják, de én nem veszem észre. S ha megkopott? Hát az én hangom csengése hová lett? Arcomról a rózsa hová lett? S hová lettek, merre tűntek annyian, kikkel én a porban játszadoztam; kikkel én a kórusban mester bácsi mellett énekeltem egykor, régen:

Te rólad zeng dicséretünk,

Nagy Isten, Téged tisztelünk 1 Összecseng a nagy s a kis harang s im megmozdul a falu, üresen maradnak a házak, örege, ifja a templomba tart.

— Jere te is, jere — szólitnak a harangok.

— Megyek, megyek.

Annyi rossz emberrel vet össze sorsunk, annyi gonosz nyelvvel kell társalkodnunk, hát az Istennel ne társalkodjuok soha? Az egyet lennel, ki véges elménk föl nem érhető magasságban van felettünk s akihez mégis eljut a csüggedő szív fohászkodása?

A, hadd hallom újra az égbe szálló éneket: „Te benned bíztunk elejitől fogva!“

lm, hallom is már. Üde gyermekhangok csendülnek végig s mintha szárnyas angyal kák röpködnének az ónkarikás ablakon beverődő napsugárban. Virágillat száll az ének nyomán, megtelik vele Istenháza: ez lesz a mennyország, ez a fényességgel, illattal teljes. Tekintetem révedezve jár, keresi az is merős arcokat. Hej, de megritkulának! Meggörnyedt öreg anyókák lettek a tűiről pattant ifiasszonyokbóí, ott üldögélnek az utolsó padban, kezükben egy-egy szál rozmaring, ájtatosan emelik szemüket a tiszteletes urra, s Isten bocsásd meg nékik bólintgatnak a fejükkel, mintha mondanák : úgy van, úgy, — ám voltaképpen szundikálnak szegények. ott vannak elől a legények, a leányok, ott vannak fent a kórusban a gyermekek, mind maga az eleven élet, feslő bimbó, kinyílt virág.

Nézem, vizsgálom az arctktt s keresem, betűzöm rajtuk az én gyermekkorom öregjeit. Egy-kettő van itt még közülük, a többi künn a temetőben porladozik. De, keresvén, megtalálom sorra valamennyit, kit nagy legény fiában, kit a leányában, kit az unokájában Olyikra ráismerek a hangjáról.

— Ez a vén Balázs fia lesz. Éppen olyan bánatosan, mélán vegyül hangja az énekbe

— Ez a Bálintné leánya. Éppen olyan hosszan kitartja az utolsó szótagot, mint az anya. Amíg ő végzi az első sort, a második sorig jót pihenhet a mester.

Még rá is néznek néha a hívek: elég volt

már, Julis, elég. Ámbátor vagyunk, akiknek soha sem elég hosszan nyújtja el s gyönyörködve nézünk Juliskára, biztatván szemmel: nyújtsad Juliska, nyújtsad I

Volt idő, ó az valami régen volt, hogy ki tudtam volna nevetni a Juliska énekét. De most itt nekem minden olyan szép, engem most itt minden hang mintha égbe emelne, szárnyakat kapván.

Rég nem voltam templomban. Rég nem társalkodtam Istennel.

* *

*

Mert hiába elmerülhetsz az Istentagadó tudósoknak könyveiben; meg megejtheti lelkedet a sátán; magadra erőszakolhatod soktudásodnak, századvégi műveltségednek cinizmusával Isten létének bátor tagadását: esztendőknek erőszakos munkáját lerombolja s pehelyként fújja el egy pillanat. Egy pillanat, mely megmérhatetlen gyászba borítja szivedet, avagy viszont végnélkül valónak tetsző örömmel tölti el. Gyászbaborult szived felnyög : óh Istenem! Örvendező szived felujjong s ennek is csak ez a szava: óh Istenem 1..

... Te rólad zeDg dicséretünk,

Nrgy Isten, Téged tisztelünk.

Öakénytelen belevegyül az én kopott hangom is Istennek zengő dicséretébe. Érzem, hogy nem az vagyok, aki voltam még tegnap is. Lényemnek külső mázát lefújta rólam egy csodálatos lehellet, együgyü, jámbor hivő lélek vagyok s boldog az én jámborságomban, véghetetlenül boldog. És fölsir a szivem ebben a nagy boldogságban, mért nem maradhattam annak, aminek indultam, szántván vetvén a földet s imádván az Istent, nem ismervén más hatalmat cs*<k egyedül az ővét 1...