Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-03-12 / 6. szám
2 Evangélikus Élet Gyermekvilág-a 1939 március 12,-=---- - j»i A nagybárdu Botond. Egyszer mit nem gondol Görögök császára: Követet küld izenettel Magyarok szép honába. Megy a követ, mint a páva, Taksony vezér udvarába. S mint a császár parancsolta, Mondókáját elmondotta: Taksony vezér! A császárom Azt izeni teneked: Adót fizess, de nagy adót... Jaj lesz ha nem fizeted! Gyönyörű szép országodból Kikerget az bizonyos; Hatalmas ám az én uram, És e mellett haragos“. Taksony vezér feldörög: „Mit akarsz te, jó görög ? Császárodnak én fizessek Nagy adót ? Botond bátyám, fuvass rögtön Riadót! S vidd el neki az adót!“ Elrobogott jó Botond Nagy Görögországba: Előtte a fergeteg, Vihar a nyomába. Bizánc erős város Érckapuval záros. „Császár uram, jó napot! Nyittasd ki ezt a kaput; Adót hoztam teneked, De igy be nem mehetek“. „No-no várj csak jó Botond, Ne légy olyan nagy bolond; Ráérünk még, azt hiszem, Majd későbben átveszem! Először csak vívjatok meg A nagy Niketásszal, Egymás után sikra száll ő Közületek százzal. Hogyha őt legyőzitek: Kinyittatom a kaput; De ha ő győz, váram alól Föl is út, meg le is út.“ Éljen !.. Áll a fogadás, Jöjjön ki hát Niketász I Jő Niketász nagy haraggal, Szembeszállni száz magyarral, Emeleten a feje... Botond ne köss ki vele! Olyan bot van nála, Akárcsak egy szálfa. Neki huzalkodik A jó Botond bátya, Csupán csak egyet csap Kemény csatabárdja; Jaj, Niketász, teneked! Megbomlott az emelet... Már ezután hogy köszönsz te jó napot ? A fejeddel a földszintre Került le a kalapod. „Nyisd ki görög, a kaput, Szavad adtad raja! „No csak várjad, jó Botond! Bolond, aki várja.“ „Nem nyitod ki ?... No görög Jaj lesz, ha én betörök! Neki huzalkodik A jó Botond bátya, S nagyot csap a kapura Szörnyű csatabárdja. Csupán egyet, de olyat, Hogy a kapu belyukadt. ADY ENDRE: Az Ur érkezése. Mikor elhagytak Mikor a lelkem roskadozva vittem Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. II. Nem harsonával Hanem jött néma, igaz öleléssel. Nem jött szép, tüzes nappalon, De háborús éjjel. III. És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom, De Öt a fényest, nagyszerűt \ Mindörökre látom. Magányos Erzsi. Szeretem a tanítványaimat: igy együtt valamennyit és külön-külön mindeniket a maga kiesi kis egyéniségében. Nagyon bizalmas viszonyban még sem vagyok velük, mert attól tartok, hogy a bizalom pajtáskodásba menne át s ezért a szükséges határt mindig betartom. A napokban mégis át kellett lépnem ezen a határon. Egyik szüneten történt, amiker a hosszú tanóra után felszabadult gyermekkedélyeket nehéz féken tartani s igy közülünk egyik mindig vállalja a gyermekek feletti őrködést, ami nem tartozik éppen a legkönnyebb feladatok közé. Ezen a héten éppen rám esett a felvigyázóság. Szeretem ilyenkor is megfigyelni a gyermekeimet. A szünetben jobban kidomborodik az egyéniségük: fesztelenebbül társalognak, viselkednek s nem egyszer ilyenkor veszünk észre olyan jótulajdonságot, vagy hibát, amely a komoly tani tási órán titokban maradt volna, így volt ez most is.
