Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)

1939-02-12 / 4. szám

2.

EV-ANOÉLIKUS 6 L Et

1939 február 12.

Próbáija meg azért magát az ember...

(I. Kor. 11, 28—29.)

Az úrvacsora Isten szeretetének csodálatos ajándéka, Krisztus teste és vére, lelkünk eledele, mennyei kenyér, lelki közösséget szerző kenyér. Megértjük hát, ha az apostol annyira komoly szavakkal figyelmeztet, nehogy méltatlanul járuljunk az Urnák megtérített asztalához:

„mert aki méltatlanul eszik és iszik, Ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Urnák testét.“

Szükséges azonban ugyanekkor nekünk leszegeznünk azt a tényt is, hogy mi Krisztus szentségének csak méltatlan vendégei lehetünk. Hiszen bűnösök vagyunk. Isten szeretetét, Isten ajándékát semmikép meg nem érdemeljük. Itt ellenben nem erről van szó. Krisztus bűnös embereknek rendelte a kegyelem szentségét. Bennünket méltatlanokat akar táplálni vele. Azért adta nekünk, mert bűn rabságában tud s meg akar szabadítani. Méltatlanok vagyunk mi mindenkép. Tudja ő ezt s azért, mint ilyeneket hiv. — De azt akarja, hogy ne méltatlanul, ne üres, közömbös lélekkel jöjjünk ő hozzá. Tiszteletlenül ... koldus öltözetben. Mert igaz ugyan, hogy úgy hivattatunk meg, mint ama koldusok a király lakomájára, kikről Krisztus példabeszéde szól.

Jogunk semmi nincsen erre nekünk sem, ahogy nekik sem volt. A király mégis meghívta őket s ha jogcímük nem is volt hozzá, vendégeinek tekintette őket s teljes szerete- tével ajándékozta meg őket. Volt ellenben közöttük egy, ki méltatlanul is jött, piszkos koldus öltözetében, rideg, közömbös, cinikus lélekkel tolakodott be a többiek közé, kiknek arcán ott villogott, ragyogott a megnerr érdemelt váratlan öröm boldog fénye. A király haragja pedig szörnyű Ítélettel sújtotta azt. „Mert, aki méltatlanul eszik és iszi!'

Ítéletet eszik és iszik magának...“

Mit tegyüqk tehát ?

„Próbálja meg azért magát az ember és úgy egyék \ kenyérből és úgy igyék abból a pohárból“ — meztet Pál apostol komoly, súlyos szavakkal.

„Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: Hagyd ott az oltár elölt a te ajándékodat és menj el, előbb békélj meg a te atyádfiával és azután eljővén, vidd fel a te ajándékodat“ — mondja Jézus a Máté evangéliumában.

Bfinbánattal, alázattal, a magunk érdemtelenségének tudatával, a múlt hibáit, bűneit, gyarlóságait töredelmesen megbánva, Isten megbocsátó irgalmát kereső és abban bizakodó lélekkel, hittel kell fogadnunk Isten ajándékát. Töredelemmel tehát és hittel. Alázattal és mégis bizakodva. Szivünk mélyéig átérezve méltatlanságunkat, hogy meg nem érdemelt kegyelmet gyakorol velünk az Isten s hogy életünk függ ettől a méltatlanul nyert kegyelemtől. Úgy amiképpen a kananita asszony példája mutatja, aki beteg leányának gyógyulásáért könyörgött s amikor Jézus keményen, bántóan éreztette meg vele méltatlanságát, végtelenül alázatos, bizakodó szívvel válaszolja: „Úgy van, Uram; de hiszen az ebek is esznek a morzsalé- kokból, a mik az ő uruknak asztaláról aláhullanak.“ Méltatlanok vagyunk arra a szeretetre mit a szentségben ad nekünk az Isten. Méltatlanok, érdemtelenek, kiket Isten meg nem érdemelt kegyelemben részesít, de akiknek nem szabad méltatla- rul fogadniok Isten szeretetének ajándékát, mert aki méltatlanul eszik és isz'.i, Ítéletet érzik, és iszik magának...

Próbálja meg azért magát az ember..

GILL1CH FÜLÖP.

Az út.

ADY ENDRE:

A muszáj Herkules.

Döltömre Tökmag Jankók lesnek : ügy szeretnék gyáván kihunyni S meg kell maradnom Herkulesnek.

Milyen hig fejúek a törpék : Hagynának egy kicsit magamra, Krisztusuccse, magam megtörnék.

De nyelvelnek, zsibongnak, űznek S neki hajtnak önvesztükre Mindig uj hitnek, dalnak, tűznek.

Szeretném már magam utálni,

De Istenem, ők is utálnak:

Nem szabad, nem lehet megállni.

Szeretnék fájdalom-esetten Bujdosnij szökni, sirni, fájni. Dehogy ez a csűrlie nevessen ?

Szegény, muszáj Herkules, állom, Győzöm a harcot bus haraggal.

S késik az álmom s a halálom.

Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi, Jó lesz egy kis kódolás és csönd: így nem fogok sohse meghalni.

Akkor már több mint 300 km rel maradt el tőlem az Északi-Sarkkör és már egészen otthon éreztem magam a kis turista- szál óban, Nyugat-Fmnország legészakibb falucskájában a csöndes őserdők és arasznyi növényzettel borított 7-800 m. magas, hallgatag tucdrák között.

Az autóút, amely az utolsó vasútállomástól, még a Sarkkörön innentől kísért, itt véget ért, de én okvetlenül még közelebb Bkartam jutni a Lappföld leikéhez, oda, ahova szórakozó turisták stm kívánkoznak már. s csak annak a kü önös, meseszerű világnak régi, meghitt barátai ismerik a járást, meg akiknek missziójuk van azon a tájon: a postás, fürge és tréfásk drű, lankadatlan öreg emberke, aki vasárnaponként felcsato'ja hátizsákját, előveszi furkos botját és mpgfoDtolt egyenletes léptekkel vág neki az első domb nak, hogy majd csak csütörtök éjjel térjen meg 100 km.-es körútjáról: ő köti össze a világgal azt a néhány lapp családot, amely az északi tavak mellett ütötte fel nyári tanyáját.. Rajta kívül csak a vándortanitó kerül arra 1 2 hónapra minden évben, hogy beavassa a lapp apróságokat az ábécé titkaiba. Ősszel aztán, meg télen, amikor ré*:- szarvasszánon könnyebben megközelíthetők ezek a 4-8 tanyából álló falvacskák, a lelkész is föl-fölkeresi löbb mint nyolcezer km2-nyi kerületében szétszórt 1371 hívét, de már az egész vidék egyetlen kórházának egyetlen ápolónője 40 év alatt sem járt még arra egyszer sem.

Utitárs híján a kis turistaszál'ó fiatal gondnoknője vállalkozott arra, hogy elkísér; ő sem járt még arra soha. Pontos térképünk nem volt. A falu lelkésze papírra vetette nekünk az útirányt, ellátott mindenféle jó tanáccsal, felszerelt iránytűvel, kámzsával (a

szúnyogok fiién), az ápolónő szív erősítőkkel és kötszerekkel — másnap déltájt aztán felcsatoltuk keskeny bőrövünkre a lapp kést — punkko-t — és a kátráryolajas bütyköst (ez'ntév a szúnyogok ellen) és vidáman indultunk az ismeretlen útnak.

A túlsó hegygerincig egész kis karaván kisért: onnan'ól kezdve csak a 40 cm-rés kis postásösvény futott előttünk mint egyetlen kalauzunk. Forró nyár volt — párásán kék ég borult sz árnyék nélküli, napfényes tájra, távoli tundrák lágy vonalai rajzolódtak a könnyű levegőbe, a lábunk előtt mocsáriszeder íűrű szőnyege. Haj, de vígan mentünk ! Változatos és gazdag út, valami egész más, mint, amihez fdd'g hozzászoktunk. Ketten a n8gy csendben, amelyet legfeljebb madárcsicsergés, egy ejy fájd süket rikoltó- zása tört meg, vagy Lszsk kedves kis prémes pocok féléjének, a lemmus nak (finnül: sopu’) síró visítása, amikor fészke közelébe ért a bakancsurk. .. Sorra elhagytuk a „mély vizel“, a „magas fenyőt“, a „berkenyéket“, ú'unk e ső nagyobb állomásait és vártuk a 18 km. utánra Ígért „szállodát“, de csak nem akart elékerülni. Végre — éppen a kidőlt, vénségtől összeroskadt, őskori grá- nitképzödménynek tűnő, furcsa formájú fatörzsek kőszürke karjai, agancsszerü csonka ágai nyu káttak b9le a fantáziámba, amikor társnőm felkiáltott: Ház! Mintha a földből támadt volna. Váratlanul toppant eléDk az egyik kanyarban a Lappfö'dst járók áldott állomása: a magányos menedékház. Tiszta szoba, tűzhely, gyuj'ós és tűzifa bőven elkészítve — pár lépésnyire tiszta sodrású patak — csak be kellett gyújtanunk és hamarosan elkészült a vacsoránk, ki is pihentük magunkat kedvünkre, aztán, hogy egy k;csit mégis csak megenyhült a levegő, arcunkra huztuk a sisakrostélyszerü fátylat, mert minél mocsarasabb a táj, annál sű űbb felhőként hemzsegtek körül a szúnyogok —- és elin-