Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-12-03 / 24. szám
A Keresztyén Igazság • 2 le] 1939 december' 3. Autorizat de Mlnlaf rul de Interna aub, No. 14.8BO Antii (oaa 24 szám. «anae 'Betmissiiéi., tái-sasLatmi. Étufi urátis bviCágryézeti ^eUSajv Administratis Kiadja: Évi előfizetési díj 55 Lej. Szerkesztőség és kiadóhivatal: az Evangélikus Élet Baráti Munkaközössége. Postaiszétküldéssel 60 „ Baciu, jud. Brafov. Szerkeszti'. GILLICH FÜLÖP. — Felelős kiadó-. MÁTYÁS BÉLA. Külföldön 3 Pengő Ami elmúlik — ami megmarad. Lukács 21, 33; I. János 2, 15—17 Az egyházi évnek utolsó vasárnapját — ebben az évben ez november 26-ára esik — egyházunk a „halottak vasárnapjának“ nevezi és régi idők óta ezt a vasárnapot arra rendelte, hogy azon a vasárnapon Isten tekintete alatt tarjuk fel életünk legszomorúbb kérdését, az elmúlás szorongató kérdését. Hogy az Ige szövétnekévél világítsunk bele életünk legsötétebb mélységébe: a sírba, mert ebbe a sötétségbe millió gyertya lángja sem tud belevilágítani, egyedül csak az Ige fénye. Ezért mi evangélikusok nem gyújtunk gyertyákat, mert azok úgy sem tudják a múlandóság szörnyű, szomorú sötétségét eloszlatni, hanem pislákoló emberi lángok helyett magasra emeljük az Ige szövétnekét, mert egyedül ez oszlatja el a halál sötétségét és egyedül ez tud átvezetni a múlandóság sötét völgyén az örökké fénylő örökkévalóságba, az Istenországába. A halottak vasárnapját egyházun arra rendelte, hogy „Isten elé álljunk életünk legszo- rongatőbb, legleveröbb kérdésével, az elmúlás, a halál kérdésivel is, hogy igy ne tévelygő emberi elképzelések, babonás szokások, isíenellenes tévelygések irányítsák eleiünket es cseíe^üeít-xiíkei. Lássuk hát, mit mond az Ige. Két bibliai helyet jelöltem meg fentebb. Mind a kettő elsősorban elmúlásról beszél. De talán ezt nem is kellene mondania az Igének, hiszen, ezt jaj magunk is eléggé látjuk és tapasztaljuk — naponként. Ilyenkor ősszel minden az elmúlást prédikálja: Az elfonnyadt, zörgéssé asszott falevelekkel újból és újból elzörgeti az őszi szél az elmúlás kísérteties halálzenéjét. A megfosztott, megtépázott csupasz fák, mint didergő csupasz ujjak, úgy nyúlnak felfelé — valami után, talán a tovaillanő szépséget, az elnyargaló nyarat, a tovatűnő életet, akarják megragadni, görcsösen megszorítani, hogy el ne veszítsék többet azután! Ősszel az egész természet temetkezni készü Is minden azt zokogja: elmúlik, elmúlik, minden! De ez a komor szó: elmúlás, akkor döbbent meg jobban, ha nem csak a természet pusztulását jeleníti meg előttünk, hanem amikor ennek a figyelmeztetésnek nyomán megjelenik előttünk egy sir, mely valaki olyant zár magába, akit sohasem akartunk elveszíteni s akinek az elvesztésével, úgy érezzük, egy világot veszítettünk el. De a legfélelmetesebb ez a rém halál, akkor amikor érettünk nyúl a hideg keze s a mi fülünkbe suttogja bele a megdermesztő szót: elmúlsz, elmúlsz. Ilyenkor a mi számunkra elmúlik a világ, s ilyenkor didergő, remegő ajakkal mi is azt kérdezzük az elmúlástól borzadó költővel: „Elhervad a rózsa, lehull a levét! Ezért születünk hát, ez az életi cél?“ — De az Ige tovább beszél s elmondja, hogy az is elmúlik, amit mi állandónak, örökkévalóságnak gondolunk: elmúlik az ég és elmúlik a föld is. Dehát minek beszél az Ige is erről, az elmúlásról ? Elsősorban bizonyára azért figyelmeztet az elmúlás erejére, hogy nehogy valami olyasmibe vessük a bizalmunkat, ami elmúlik, nehogy olyasmibe kapaszkodjunk bele, ami elvész. Az Ige figyelmeztet: semmibe, mi e világból való, ne kapaszkodj, ne kösd semmihez a te lelkedet és ne engedd, hogy valami is e múlandó világhoz kösse életedet, reménységedet. Hanem keresd azt, ami megmarad, ami örök. Mert Isten beszéde ilyenről is szól s a múlandóság sötét hátteréből kiemeli azt, ami örök. Örök az Isten és örök az Ö Igéje ! S az Ő örök Igéje mindig mutatja az örökélet útját azoknak, akik a múlandó világtól elszakadnak és az örökéletre vágynak. Örök az Isten, örök az Ő Igéje s megmaradnak mindazok — te is megmaradhatsz, — akik az Isten akarát cselekszik. íme, a megmaradás útja. Megmaradunk, minden múlandóság ellenére, ha Istenbe, az Ö igéjébe fogózik a lelkünk. Benne bízik és vele él! A kegyes legenda szerint Krisztus keresztjére felkúszott s rá fonódott egy rózsaszál. Ki- zöldült és virágot is hajtott ott a kereszten. A rózsákat leszaggatták, de hiába tépték le, hiába tiporták össze, a kereszten nyílt virág tovább élt, tovább pompázott, illatozott szépen és sérthetetlen. Ilyen keresztre kúszott, kereszten kinyílt, soha el nem hervadó, örökké viruló virág a lelked, ha az Igén keresztül megtalálod és belefogőzól a Krisztus keresztjébe. S amíg ezen a világon minden azt beszéli: „elhervad a rózsa, lehull a levél!“ ugyanakkor „ott fenn a keresztfán suttogja a szél: Kinyílik a rózsa, kihajt a levél!“ S Járj az Ige útján, fogózz, a keresztbe, cselekedd az Isten akaratát, akkor bátran, bizakodással, és boldogan tudod elmondani Reményik versével: Viszontlátásra. Viszontlátásra, — mondom, és megyek Robognak vonatok és életek — Bennem, legbelül valami remeg. Mert nem tudom, Sohasem tudhatom: Szorith atom-e még Azt a kezet, amit elengedek. Viszontlátásra a földnek porában. Viszontlátásra az égi sugárban. Viszonllátásra a hold udvarán, Vagy a Tejút valamely csillagán — „Vidám viszontlátásra“ mégis, mégis! RADHCH GYÖRGY. Viszontlátásra: mondom mégis, mégis. Viszontlátásra — holnap. Vßgy ha nem holnap, — hát holnapután. Vagy ha nem akkor — hát majd azután És ha aztán sem — talán egy év múlva. S ha még akkor sem — hát ezér év múlva
