Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-08-27 / 17-18. szám
tVANUELIKUS elet 3. 1939 augusztus 27. EVANGÉLIUM ÉS ÉLET Adósok vagyunk. Mikor Livingstone, a nagy misszionárius, egyszer egy néger törzsfőnek az Evangéliumot magyarázta, az váratlanul ezzel a meglepő kérdéssel fordult hozzá : „ Vájjon a te apád ismerte-e ezt az Evangéliumot?“ — Hogyne, ismerte — felelt a kérdésre Livingstone, aki nem is sejtette, hogy mit akar a törzsfő ezzel a kérdésével, „Igen, ismerte — mondotta reá az — dekát akkor miért nem jött el elmondani az én apámnak, aki igy az ö tudatlanságában pogányként halt meg ?“ Hasonlóan meglepő és egyben megszégyenítő élményben volt része egy másik missziónáriusnak, aki Amerika pogány indiánjainak hirdette az örömüzenetet. Egyszer levelet Íratott tanítványaival s a keltezésnél felirta az évszámot: 1861. „Miért ezt a nagy számot?“ — kérdezték csodálkozva. —„Azért — felelte nekik — mert ennyi esztendő telt él azóta, hogy Krisztus megszületett.“ — „Hogyan — kiáltottak fel megbotránkozva hallgatói — 1861 esztendő télt el azóta és mégis csak most hozzátok el nekünk?“ Keresztyénnek lenni, kedves testvéreim, nagy öröm, megnem érdemelt boldogság. Mi legtöbbször számot sem tudunk adni magunknak, hogy mennyit is kaptunk mi azzal, hogy Isten kegyelméből keresztyénekké lettünk, hogy apáink keresztyének voltak. De keresztyénnek lenni egyúttal nagy felelősség és kötelesség is. Isten szándéka nemcsak annyi, hogy megakarta adni nekünk az Evangélium csodás fényét, de egyben ennek az Evangéliumnak fáklyavivőivé is akar tenni. Adósai vagyunk Istennek, adósai embereknek. Istennek adósai vagyunk azzal, hogy drága adományáért neki adjuk egész életünket. Az embereknek pedig adósai vagyunk az általunk megismert Evangéliumnak hirdetésével. Mivel pedig az Isten szeretetében megtisztított szeretet soha nem önző, hanem ellenkezőleg adakozó, tékozló — azért az igaz hit feltétlen velejárója volt mindig a missziói kötelesség komoly vállalása. GILLICH FÜLÖP. Alig több egy hónapnál, amikor Isten akarata arra kénysze- ritett, hogy fájó szívvel álljak ott és virrasszak hitvestársam szomorú betegágya mellett. Váratlanul jött a betegség. Könnyen mu- lónak látszott az első pillanatban. Hirtelen megváltozott és magának követelte az eddig életerős életet. Nem most álltam először betegágy mellett. Hivatásom sokszor vezet oda. Minden eddiginél jobban tanultam meg azonban most, hogy mit jelent a betegágy. Mit jelent a betegnek és mit jelent az ápolónak. S igy megdöbbentően ismertem meg azt is, amiről eddig is már nem egyszer beszéltünk, tárgyaltunk: szükségünk van egy olyan imakönyvre, amelyet a betegnek adhatunk, amelyből az vigasztalást tud meríteni és amelynek segítségével fél tud készülni az utolsó nagy harcra. Isten különös kegyelmének kell mondanom, hogy volt egy ilyen könyv a birtokomban, amit odaadhattam. Tudom azonban, hogy nem igen van több ilyen forgalomban. Amikor azért bekövetkezett a halál és a temetésről kellett tárgyalni az volt a szerény kívánságom, hogy gyülekezetem és annak egyesületei ne vegyenek szokás szerint koszorút, hanem fizessék be azoknak értékét egyházunk pénztárába. Az volt a felfogásom, hogy ezt az összeget arra kell használnunk, hogy alapot adjon ahhoz, hogy imakönyvet adjunk ki betegek részére. Ne maradjanak betegeink vigasz nélkül a legnagyobb megpróbáltatás, a leghevesebb lelkitusa idején, hanem kapjanak kezükbe egy olyan könyvet, amelyből erőt meríthetnek* Mivel Isten oly megdöbbentően figyelmeztetett erre a hiányra, magam részéről kötelességemnek ismertem fel, hogy teljesen felkaroljam ezt a gondolatot és mindent megtegyek ennek sikeres keresztülvitelére. Kérem azért testvéreimet, akik áttudják érezni ennek a kérdésnek fontosságát, tegyék magukévá ezt az ügyet, járuljanak hozzá adományaikkal ehhez. Tegyük lehetővé, hogy lelkipásztoraink minden gyülekezetünkben imakönyvet adhassanak a betegek, a szenvedők kezébe. Áldott és szép munka lesz az! GILLICH FÜLÖP. sóhajt fel. Egy pillanatra megáll, mert kezét, lábát alig bírja. Az inai is reszketnek: pihenni kell. Hiszen, ha pihenni lehetne?! De az idő nem vár, sietni kell. Ingeujjával végigtörüli arcát, melyen a lefutó verejték, összekeveredve az út- és széna porával, barázdákat szántott a bőrén. Hej ti városon élő urak, urfiak és más ingyenélők 1 Jertek ide, nézzétek meg, tanuljátok meg, mi az: véres verejtékkel keresni meg a mindennapi kenyeret 1 Mert igy él, igy kínlódik bora tavasztól késő őszig, — de még télen is! — a hegyvidéken élő kis gazda, a lenézett paraszt. Az asszony összegerebelta köröskörül a szénát. Már szalad is a rudért s aztán a cókmókot viszi a szekérhez. Sirkó gazda feladja a rudat Jánoskának, mert most ő állította a szekérre, hadd tanulja meg ő is a szekérrakást. A rúd, amint a lánc ráakad, lefelé hajlik Jánoska nyomásától. Kétszer repül a hordókötél a rúdon keresztül. Sirkó még a lábát is beleakasztja s úgy húzza meg feleségével együtt. Ennek már hazáig kell tartania! A kötélhúzásban valahogy kezéhez ér a puha, meleg asszonyi test. Mintha tűz szaladna végig minden porcibáján. Egy pillanatra megáll a kötélhúzással s belemarkol az eleven húsba. Az asszony felsikolt s rávág a kezére. — A nyavaja törje ki, nem tud nyugodni ?! — s ott hagyja az urát. Sirkó böffentve nevet s jobbról-balról rá- hurkolja a kötelet. — Gyere hamar adj fel mindent Jánosnak. Én megyek s hozom az ökröket. Előbb megitatja a közeli patakban s aztán járomba kerül mind a kettő. — Leszáiljak é apó? — kérdezi János a szekérről. — Ne, ne! Rakjál jól mindent, ha kimegyünk az útra, mi is felülünk. — Mehetünk* é te ?! kérdezi a feleségétől. — Nehogy itt maradjon valami! Az ostorral átcsap a hojszás ökörre. — Homegide Sugár! Csa Binda, csa! A menedékes marton kikapaszkodnak az útra s a kanyarodón alul, az útszélen megállítja az ökröket. — Ülj fel hamar! — kiált oda feleségének Sirkó, ő meg elül az öbörrúdra áll s onnan mászik a szekér tetejére. A iúd mellett befészkeli magát. Még egyszer körültekint. Minden rendben van: Jánoska mellette hasal, a felesége kicsit hátrább háttal ül. Hátrafelé néz, nehogy valaki a szénából a gerebét kihúzza. Az ostor gyöngén suhanva srálj; a vége alig érezhetően megcsípi a hojszás ökör oldalát. — H'j Binda, Sugár! Léptiben indítják a szekeret s bekanyarodnak az út közepébe. A szekér zökögve, lipinkázva haladoz. A három fáradt testet hintázza, rengeti, mint anya a csjcsemőt. Jánoska egy nagy zökkenőnél szinte leejti a kalapot a fejéről, éppen ezért bedugja az iszáfeba s helyette felteszi a sapkát. Sirkó szivarozva néz előre : hangosan köszöD, vagy fogadja a köszönést, ha jövő, vagy menő szekerek kerülik el. Csak most kezdi érezni, hogy a nagy testi erőlködés után meglepi valami zsibbasztó, álmositó elernyedés .... Aludni, ha csak egy keveset is! — ez minden vágya. Odaadja az ostort Jánoskának s végig nyúlik a rúd mellett. A kalapot szemére borítja s ez alól adja ki a parancsot Jánosnak. — Járj mindig c«ából. Az ostorral ne csapdoss ! Ha az őrházhoz érünk: költs fel. A szekér zökögve haladoz. Jánoska éberen figyeli az útat. Tekintete elkalandoz a messzeségbe. Egymás után maradnak el a régi és az új Hidegkút, az Inátvölgye, ahol annyi a málna, mint a sár. Most jön a nagy kanyarodó, aztán a fűrész. Innen látni lehet az őrházat is. A nap már lebukott a Nagymész mögé. Vörösen izzó sugarai, mint a kiterjesztett páva farka: egy lángözönbe borítják a Nagymész tetejét. Mire a szekér az őrházhoz ér, a lángcsóvák eltűnnek az égről. Nyugaton még világos az égbolt, de a Csukás felett az alkonyat kékesszürkesége borong. A Daragój felett hunyorogva pillog egy borán kelő csillag. Jánoska meglöki az apját. — Apó, keljen fel! Itt vagyunk az őrház- nál ... s hoogatja is az ökröket, hogy álljanak meg. Az ö*rök lépése mind lassúbb lesz: imra megállanak, már Sirkó is lent van mellettük. Datűs tekintettel köszön az erdőpásztornak: SCHER6 ¥. «s t-sai R. t. Brassói posztó- és divatárugyár Női és férfi szövetek versenynélküli kivitelben. B R A $ O V
