Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-07-17 / 26. szám
2. EVANGÉLIKUS ÉLET 1938. juliuí Elpusztult és fel nem épitett iskolák. Francia államférfi mondotta egyszer: „Franciaországot nem ellenségei fogják tönkre tenni, de megnemszületett gyermekei miatt fog elpusztulni.“ — Arra a szomorú tényre akart ezzel reámutatni a népe jövőjéért aggódó állarnférfiu, hogy a gyermekszületések állandó apadása folytán elnéptelenedés veszélye fenyegeti Franciaországot. Egyesek szerint Franciaország lakosságának egyharmada már ma is bevándorolt idegenekből áll. Népünk életét figyelve fel kell állítanunk a magunk számára is ugyanezt a tételt. Meg nem született gyermekek és elkallódott lelkek miatt fog elpusztulni a mi népünk is. Hiszen nekünk nem csupán a születések rohamos apadása jelent veszélyt, de mint kisebbségi népnek veszedelmet jelentenek nekünk az elkallódó lelkek is. Tudjuk jól, hogy nem maradnak mind a miénknek, akiket mi könyvelhettünk el. Sokan mikor felnőnek mások létszámát fogják szaporítani. S legtöbbször nem is szabad csodálkoznunk ezen. Mi csak az életet adjuk nekik. Talán kevés vagyont. A lelkűk ellenben máshol bontakozik ki. Mások nevelik őket. S csoda-e ha aztán nem a mi számunkra nyílik meg lelkűk, ha nem tudnak velünk érezni ? Be kellene már egyszer látnunk, hogy többel tartozunk gyermekeinknek az életadásnál, földi javakkal való e látásnál. Lelket, szellemet, kultúrát, érzést kell adnunk nekik, s igy kapcsolni őket sorsunkhoz. Látnunk kellene már, hogy ennek csak egy útja van — a saját iskola, a saját nevelés, — a felekezeti iskola. Képünkön látható épület telke valamikor a temesvári gyülekezeté volt. Régi épületében volt a bánsági protes- tántizmus első középiskolája. Talán Temesvárnak is egyik legelső középiskolája. Rövid működés után feladták. Gondoljuk el azonban, hogy milyen másként alakult volt a bánsági evangélikus egyház sorsa, ha megszakítás nélkül működött volna és működne ma is ez az iskola? Van egy egészen hasonló eset itt nálunk is, a közelmúltból: a hosz- szufalusi középiskola. Mit jelent az nekünk, hogy megszűnt ez az iskola ? Pótolhatatlan veszteséget! Ha sorra venném, elöszámlálnám mennyi veszteséget okoztak s okoznak s fognak a jövőben o- kozni feladott és meg nem épiteft iskoláink. Különben ma ki ne tudná ezt megérteni? Anyagi áldozatoktól félünk s telkekkel fizetünk. Mulasztásunk miatt ki nem bontakozott, elkallódott lelkekkel. Devajjon meddig? Mikor jő el az ébredés órája? Mikor lesz minden gyülekezetünknek legszebb dísze, boldog jövendő drága virágos kertje — a felekezeti iskola. GILLICH FÜLÖP. A csavargó. Egyik munkásom hozta. Kinézése nem volt bizalmat keltő. Munkásom mentege'ődzött: nem kapott már mást az erobervásáriéren. Beállítottam a munkába. Megkérdeztem nevét és elkönyveltem: Cserei István, harmicnégy éves. Legalább negyvenöt évesnek néztem. Nagyon szótlan és mogorva volt. Mindent, amit reábiztam, szó nélkül elvégzett, sőt a munkástársait is respektálta, azoknak is szót fogadott. A többi munkásaim, parasztok, cigányok, stb. előbb megpróbálták bizalmaskodni vele, de mikor egy szavukra sem válaszolt, lassan elhúzódtak mellőle. Pár nap múlva határozottan kerülték, később már csúfolták és ugratták is. Mikor ezért egyik munkásomat megszidtam, azt felelte: — Nem közülünk való ember, menjen el innen. Különben is tele van tetűvel. Elbocsátani nem akartam, mert úgy dolgozott, mint az igavonó barom, sajnáltam is és érdekelt is különcködése. Szerettem volna valami közelebbit megtudni róla. Minden este rendszeresen felvette előlegképpen napi fizetésének felét s reggel, mikor munkába jött, erősen pálinkaszagu volt. Mikor ezért egyszer megdorgáltam, mentege- tődzött, hogy annélkül nem tudna élni. Minden reggel egy csúf, vén, piszkos és hozzá hasonlóan rongyos cigánynéval jött munkába, az asszonyt anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzá, az állás előtt hagyta. Az senkire sem figyelve, senkihez sem szólva ült ott, némán gubbasztva és az állásra bámult. így ült ott minden reggel mintegy félórát s akkor szótlanul összefogta rongyait és elment. E'őbb azt hittem, lopni akar az asszony. Gondoltam, kipróbálom. Tőle nem messze kitettem az állás szélére az aprópénztárcámat s bementem az épületbe és észrevétlenül figyeltem. A rendes, megszokott elmeneteli idejében felállott, körül sem nézve, elindult, a pénztárcámra még rá sem nézett. Mikor már Dagyon érdekelt az asszony viselkedése, megkérdeztem az emberfő1, hogy az anyja e ez az asszony, mire egész fölindultán felelte: — Nem, nem az anyám, az anyám nála szebb is volt, fiatalabb is volt, nem is cigány asszony volt. Az anyámnak szép nagy háza is, birtoka is volt. Ezzel az asszonnyal csak úgy együtt élek. — És miért jön minden reggelidé magával? — Vigyáz rám, nehogy leessek az állásról a reggeli pálinka után — felelte és szégyenlősen lehajtotta a tejét. Megpróbáltam tovább faggatni: — Hát az édesanyja háza most hol van ? Egy szót sem felelt. Rámnózett és tovább ment a rendes munkájára. Nekem egyre titokzatosabból)k tűnt fel az egész ember. Csavargó kinézése volt, de mikor nagy ri*kán egy-egy szót ki lehetett venni belőle, értelmes embernek látszott. Három hete volt nálam s még mindig nem tudtam meg felőle többet. Munkásaim gúnynevet is adtak neki s szembe is csak ezzel a névvel szólították és letegezték: ,Néma ganődorob“-nak nevezték. Szótlanul tűrte. Munkásfizetés volt. Ott állt Íróasztalom előtt vagy két lépéssel, mert a fizetés sorrendje éppen reá került volna. Közben azonban a fuvarosom is bejött és kért, hogy ma soron kivül számoljak el vele, mert ma van a leányának az esküvője. Mig feljegyzéseimből kikerestem a kavics és homok figurákról felvett felméréseimet, azokból a méreteket hangosan olvastam, jóformán még összeadni sem tudtam, legnagyobb bámulatomra már bemondta az egyes figurák köbtartalmát fejből. Utána számítottam egyetlen egyszer sem tévedett. — Maga honnan tud igy számolni, Pista bá ? — kérdeztem. — Én is jártam iskolába — felelte és mintha kis mosoly is jelent volna meg az arcán, amit eddig még sohasem láttam nála. Reméltem, hogy ezen az alapon megindulva, végre valamit megtudhatok felőle s ezért a fizetésben utolsónak hagytam. Mikor már mindenki elment s csak ő maradt ott leültem egy székre. — Mondja, Pista bá, — kérdeztem — maga már élt más körülmények között is? Rámnózett, láttam, a szeme elborul, aztán lehajtotta a fejét és sírni kezdett. — Az én szerencsétlen életem ! Bizony, volt jobb sorsom is! Tudja, az én nevem nem csak Cserei IstváD, én a gazdag cserefalvi Cserey családból származom. Visszarogyott. — Szinte látszott rajta, sajnálja, hogy ennyit is mondott magáról. — Cserefalvi Cserey ? — ismételtem — de hiszen akkor a szomszédos... e községből való! Cserey László, a hires mintagazdász... — A bátyám, — vágott szavamba. — De hogy jutott ide? — kérdeztem. — Az hosszú volna elmondani. Különben is nem érdekelheti magát. — Dehogynem érdekel. Mondja el. Úgy látszik, felkeltettem a bizalmát, mert elkezdett beszélni. — Hát, itt a Kollégiumban érettségiztem, jelesen, a bizonyítványom még ma is megvan, valahol bátyámnál... aztán... Kérőleg nézett rám. — Lehajtottam fejemet. Kis szünet és nagy sóhajtás után folytatta :
