Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-04-10 / 15. szám
1938. április 10. EVANGÉLIKUS ÉLET 3. EVANGÉLIUM ÉS ÉLET. Az új ember. K. gazdának egyik szolgája arról volt nevezetes, hogy csak akkor s csak úgy dolgozott, ahogyan és amikor épen kedve tartolta. Ha úgy tetszett neki dolgozott késő éjjelig, máskor pedig csak ép hogy lopta az időt. Járt-kelt a házban, udvaron, mezőn, de nem ment keze alatt a munka. Ezenkívül nyers és durva modorú is volt, s ha száját kinyitotta félve menekült előle a legcsunyább szavakhoz szokott ember is. Egy meleg nyári reggelen szénával megrakott szekérrel ment a városba. Az éj leszállta előtt már otthon volt, azonban csodálatosképen szokásától eltérően ez alkalommal nem szidta a poros országutat, nem káromkodott emberre és állatra, hogy gazdája alig győzte csodálni a dolgot. S ez igy ment másnap is. A szolga elvégezte munkáját veszekedés és zsörtölödés nélkül. „Ez sem fog soká í tartani“ mondogatták az emberek. De a szolga nap-nap i után igy folytatta: s mikor megkérdezték tőle kíváncsian, hogy mi történi vele, hallgatott csendesen. Egy alkalommal a városba ment a gazda is. Kül- missziői imaórát tartottak s egyik barátja elvitte öt is oda. Csodálatos dolgot beszéltek el ott. „Az elmúlt héten“ — beszéli el neki ismerőse — „egy megtért pogányrpl olvastunk. Ennek a pogánynak azelőtt sötét, kemény szive volt. S ugyanilyen volt az élete s ugyanilyenek voltak a szavai is. Környezetére csak átkot jelentett.“ Amikor befejeztük a történetet valaki hangosan megszólalt: „Ilyen pogány vagyok én is !“ Aztán mélyen megillelődve távozott el. Amikor a gazda ezt meghallotta rögtön szolgájára gondolt, mert csak ö lehetett az az ember. Önmagára ismert s innen a nagy változás. Meglátta bűnét és megtapasztalta a Megváltó szeretetét s ez bírta reá a megtérésre s ez adta neki az erőt, hogy uj ember lett belőle. A szolga valóban ettől az időtől kezdve más emberré lett. Más lett a szíve, az élete, s egészen más és egészen új a beszéde is. EVANGÉLIKUS ÖNTUDAT. Eltűnt.. . A világháború annyi más szomorúságai között tanultuk megismerni ennek a szónak kegyetlenül fájó nyugtalanságát. Legtöbbször nagyobb szenvedést, lelki fájdalmat jelentett ez a sző, a biztos halálhírnél. Hol lehet ? Mit szenvedhet? Nyomorultul hol kell elpusztulnia ? Meghall-e, él-e? Nyomorék lett-e? Visszajön-e még? — Eltűnt... csupán ennyi a válasz. Ilyenkor virágvasárnapján, mikor gyülekezeteinkben, ünneplő gyülekezet jelenlétében, hűséget fogadva állják körül az oltárt fiaink és leányaink, egészen önkénytelenül vetődik fel bennünk az a gondolat: mi lenne ha az egyház is o!yan pontosan tartaná számon tagjait, mint teszik azt a hadseregeknél. Mennyi-mennyi sok név mellé kellene odaírnia piros léniával ezt a szót „eltűnt“. Eltűnt! Nem szolgálja többé a Krisztust, kinek örök hűséget fogadott. Eltűnt, mert csak névleges, vagy legjobb esetben csak adófizető tagja Krisztus Anyaszentegyházának. De üres á helye a templomban és ott ahol Krisztus ügyének harcát vívják. Eltűnt — nincs többé Krisztus számára! Testvérem, vájjon nem kerülne-e a Te neved mellé is ez a nyugtalanító sző „eltűnt“! Hát ezért vagy evangélikus? Ezért váltott meg vére áldozásával Krisztus? Hát ez volt a te fogadalmad? Testvérem, jelentkezz újra! Jelentsd be, hogy itt vagy, szolgálni akarsz, beakarod tölteni helyedet Krisztus seregében. Töröljék neved mellől ezt a szót „eltűnt“, mert ez nemcsak szomorúságot jelent, hanem megbélyegző árulást is! Glllich Fülöp. pirosra fogja festeni lelkem dalos heve. — De igy sem sikerült neki. Újból bánatos csicsergés fakadt a madárkák torkából. — Bátorságunkban is bizakodtunk. Már az első vörösbegy is bátran harcba szállt a többi madarakkal, keblét égette a harci vágy. — Oh, gondolta az első vörösbegy — talán a harcitűz, mely bennem ég, fogja vörösre festeni tollaimat. De nem sikerült neki, mint ahogy egyikünknek sem sikerült és nektek sem fog sikerülni soha! A fiatal kis madarak bizakodóan csicseregtek és megfogadták, hogy ők is megfogják kísérelni a vörös tollak megszerzését, de a madár bánatosan rázta a fajét és azt mondta hiábavaló. Miben bizakodhatnak ? Mi mást tudnak, mit elődeik nem próbáltak? A kis madár nem tudta befejezni a mondatot, mert Jeruzsálem kapujából óriási embertömeg tódult kifelé és annak a dombnak tartott, melyen volt a fészke. Büszke paripákon lovasok közeledtek, harcosok, hosszú lándzsával fegyverkezve, hóhérok, szögekkel és kalapáccsal a kezükben, komoly méltóságteljes lépésű papok és birák, zokogó asszonyok és mindezeket vadul ide- oda ugráló, tolongó csőcselék vette kőiül, utálatos, ordítozó tömege a naplopóknak. A kis szürke madárka remegve ült fészke szélén. Minden percben attól tartott, hogy a kis vadrózsabokrot letapossa ez a vad néptömeg és kicsinyei elpusztulnak. Vigyázzatok, — csicseregte — bújjatok szorosan össze és meg ne moccanjatok. Egy óriási ló szaladt el felettünk! Olt egy harcos jön felénk. Amott egy egész vadhorda közeledik! A kis madár hirtelen felhagyott intel meivel, elnémult. Szinte megfelejtkezett arról a nagy veszedelemről, melyben ő és kicsinyei forogtak. Aztán gyorsan beugrott a fészkébe és kicsiny szárnyával befödte fiókái. — Oh, de rettenetes — csicseregte. — Meg akarlak kímélni attól, hogy ilyen borzalmas dolgot végignézzetek. Ott három gonosztevőt fognak keresztre feszileni. És kiterjesztette szárnyút olyan szélesre, hogy a fiókák semmit sem láttak alatta. Csak a kal&pácsütőseket hallották, meg a hangos jajveszékelést és a tömeg orditozását. A vörösbegy végignézte az egész rettenetes színjátékot és szemei tágra nyíltak a borzalomtól. Nem tudta levenni tekintetét a három halálra ítélt .szerencsétlenről. — Oh, milyen kegyetlenek az emberek, — csicseregte egy kis idő múlva — nem elégesznek meg azzal, hogy keresztre feszitik ezeket a szegény szerencsétleneket, hát egynek közü'ök még töviskoronát is szorítottak a fejére. Világosan látom, a tövisek megsértették homlokát, ügy, hogy a vér leszivárog arcába. Ez a férfiú olyan szép, és nézése olyan szelíd, hogy bizonyára mindenki szerette. Ha az ő szenvedéseit látom, úgy érzem, mintha hegyes nyíl szúrná keresztül az én szivemet. A kis madár szánalma a töviskoronás iránt egyre nagyobbodott. — Ha olyan erős volnék, mini bátyám, a sas, karmaimmal kitépném a szögeket, melyek testét átfúrják és erős csőrömmel szétütnék a kínzói között. A kis vörösbegy látta, amint a vér végig folyik a kereszre feszitett homlokán és nem birt tovább fészkében maradni. — Bármilyen gyenge ős kicsiny vagyok is, valamit mégis csak kellene tennem ezért a szegény meggyötört emberért, — csicseregte a vörösbegy. Elhagyta a fészkét és kirepült a levegőbe. Nagy ivekben száldosott a keresztrefe- szitett körül, anélkül, hogy a közelébe merészkedett volna. Mart félénk kicsiny madár volt. De végre mégis csak bátorságot vett magának, odarepült a kereszthez és kicsiny csőrével kitépett egy hegyes tövist a keresztrefeszitett homlokából. És mig ezzel bíbelődött, a keresztrefeszitettnek véréből egy csepp ráhullott a kis madárra. Ez a vércsepp hamar szétterjedt ős a kis vörösbegy mellén vörösre festette a gyenge, pihés tollakat mind. És a keresztrefeszitett megszólalt és halkan súgta a madárnak: — Irgalmasságoddal megszerezted azt, amire egész nemzetséged törekszik a világ megteremtése óta. Mikor a vörösbegy visszatért fészkébe, a kicsi fiókák vidám csicsergéssel fogadták: Hiszen vörösek a melltollaid, nyakadon is vörösebbek még a rózsánál is! — Oh, ez csak egy vércsepp a szegény keresztrefeszitett homlokából. El fog tűnni, mihelyt megfürdöm a patakban vagy a forrásban, — volt a kis madár felelete. De akármennyit is fürdött a kis madár, tolláiról a vörös szín nem tűnt el soha többé. Máig is ott világit minden vörösbegyen,
