Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-08-28 / 29. szám
11938 augusztus 28. EVANGÉLIKUS é L ErT 3 EVANGÉLIUM É S ÉLET. | özv. Balázs Andrásné | Nem tudom megállni, hogy ne írjak erről a most örök nyugalomra tért öregasszonyról, akinek halála rendkívül nagy vesztesége a mi gyülekezetünknek. Miért? Miért nagy veszteség ennekea végletekig egyszerű, szerény, jólelkü asszonynak az eltávozása ? kérdezhetik sokan. Nagy szerepet soha nem játszott, nem hangoskodott, inkább mindig maga volt a szerénység. És épen azért. Kevés olyan igazi szolgálója van az Istennek gyülekezeteinkben, mint ez a végtelenül finom érzésű szerény, komoly keresztyén asszony volt. Csak nehány feltűnő tulajdonságáról emlékezem meg, hogy például szolgáljon minden rendű, rangú és korú olvasónak. Ha egyszer a lábai bírták, ott volt mindig az Isten házában. Még a reggeli könyörgéseken is. Ő tudta, hogy számára az Ige kenyér, amely erőt ad a naponkénti munkához. Ezért fáradhatatlan hallgatója volt az Igének. De az igehallgatás nem volt szokás számára. Ő az Igét nem csak hallgatta, hanem befogadta és engedte hatni a szivében. Templomban mindig az utolsó helyet választotta. De azután: egész élete olyan békességes, olyan jókedvű, olyan előzékeny, olyan szeretetteljes. Veszekedni soha nem hallottam. Ellenségéről sem tudok. És mégis soha nem dicsekedett a jóságával. Mindig ott volt az urvacsoravevők között, első volt a bűnbánók között... És azután a legritkábban tapasztalható dolog: szegénységében fejedelmi ajándékokat osztogatott. Nem volt gyűjtőiv, amelyen az ő N.N.-je ne szerepelt volna legalább 100 lejjel. Megtestesítője volt az Igének: ne tudja a te jobb kezed, hogy mit cselekszik a bal 1... Még kihirdettetni sem engedte, még név nélkül sem az ajándékait. Pedig évente átlag 5—6-szor adományozott. Ő volt egyházunk legjobb adakozója. Valahányszor valamire kértünk, már aznap este hozta. Egyetlen kikötése, hogy senki se tudja meg! Kiss Be a. EVANGÉLIKUS ÖNTUDAT Több becsülete van... A magyarországi Harangszóból vesszük át a következő jellemző kis történetet. A „Szent Vince“ cimü magyarországi katolikus egyházilapban írja egy katólikus lelkész. „Két végzett tanitőnövendék állt az előszobában és rám vártak. — Tessék, szóltam, — az egyik ur bejöhet. — Farnos Áron vagyok, fötisztelendö ur és arra kérem, lenne olyan jó és adna nekem a képviselő úrhoz egy ajánló levelet, hgy állásba jussak. Szegény édesanyám szolgál, segíteni szeretnék rajta. — Ön erdélyi Ugy-e ? kérdeztem. — Az vagyok. Erdélyi kálvinista. Egyenesen bátran állt előttem, nem titkolt semmit. Csak úgy prőbaképen tettem fel a kérdést. — Nem lenne katólikus ? Vörös lett. Nyugodtan válaszolt: — Inkább favágó leszek, kérem, de hitemet nem hagyom el. — Majd meglátom mit tehetek az érdekében, a címét és kérvényét hagyja itt. Utána a másik jött be. — Ugyanabban az ügyben jöttem mint a kollégám. Mi a neve? — Pete József. — Vallása ?Római kath. — Rendben van. De mégsem. Lám — ha most kálvinista lenne el tudnám helyezni. A fiú nem gondolkodott. Ha szükséges az leszek! A kálvinista egy reíormátus iskolában elhelyezkedett. A másik még most is állás nélkül van, s amint hallom elzüllött! Lám komoly ember előtt mindig több becsülete van az öntudatos embernek, mint akár a saját fajtája vagy hitebeli, de lelkiismeretlen embernek. A népnek ez az elszánt fellépése semmiféle változást nem hozott. Sőt a telepes községekkel országszerte egyre több a baj, mig végre 1873-ban az úgynevezett telepes tör vény rendezői akarja ezt a kérdést ős kimondja, hogy a belsőség megváltható, a külsőség pedig a megegyezés tárgyát képezi. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a község belterületét át kell írni a község, illetve a telepesek nevére, vagyis ezután nem uradalmi területként szerepelnek. A külsőség: az a pár hold bérelt föld pedig, vagy továbbra is bérletként marad a telepesek kezén, vagy közös megegyezéssel a telepesek azt is megválthatják. A föld átírása az első rést jelentette volna a feudális Magyarország akkor még erősen álló bástyáin és, hogy ez meg ne történhessék, a földesurak inkább szétveretik a telepesfalvakat és a parasztokat Szétkergetik. A Pallavicini uradalomban nyolc községet vertek szét: Az elsőt (Anyást) 1880 körül, az utolsót (Dócot) negyvenhat év múlva: 1926-ban. Bácskában abban az időben 73 telepes község közül 45 pusztult el. Kocsink szomorúan halad ezen a szomorú vidéken. A velünk tartó parasztokkal beszélgetünk a szétvert falvakról. A régi telepesek leszármazottai ők, akik még most is bérleti viszonyban és örökös küzdelemben állanak az őrgróffal. Az idősebbek még emlékeznek az első falú szétverésére. A pusztaszeri intéző azt a parancsot kapta Sándor őrgróftól, hogy a cselédekkel vonuljon ki és verje szét a falvakat. Anyás telepes lakossága azonban szembeszállt velük: visz- szaverték a támadást és a rákövetkező éjszaka az intézőt agyonütötték. Három nap múlva Szegedről megjött a katonaság és azok segítségével verték szét a falut. A papokat sem kímélték a falúrombolók. Dócon egy katólikus pap komolyabban foglalkozott a híveivel. Gazdakört akart csinálni, szövetkezettel, könyvtárral — elzavarták. A parasztokat is elzavarták a lerombolt falvakból. A környező nagyobb községekben és városokban szóródtak szét. Egyrészük mégis visszamaradt és felvette a küzdelmet. A szétvert falvak helyén, vagy közelében újból házakat építettek, újból falut alapítottak. Az uj falvak nevűkben hordják keletkezésük történetét. Ilyen falunevek szerepelnek: Siróhegy, Bánomhegy. De dacoltak is. A lerombolt Kutyabond helyett felépítették a Kutyanyak nevű községet. Nyugodt életük ezután sem volt: kezdődött minden újra. Az uradalomtól 25—50 kát. hold földet béreltek s házat építettek. Amikor a bérlő már otthonosan érezte magát, az őrgréf intézkedett és kizavarták házából. Egyszerűen megjelentek az uradalom emberei, a háztetőt lehúzták, a falak tövét elvágták és a falakat ledöntötték. Dócon 1926-ban 40 házat vertek igy szét. A kisebb méretű házrombolások majdnem mindennaposak. A kilakoltatások sem szünetelnek. A Pallavicini-uradalom egyrészt kisbériét formájában a telepesek kezén van. Ma a küzdelem a bérleti rendszer körül folyik. Az őrgróf attól fél, hogy a bérlet egyszer vógkép átmegy a bérlők kezére és mindent elkövet, hogy a bérlők állandó szekatúrának legyenek kitéve. A falurombolások, felmondások, kilakoltatások, mind ezt szolgálják. A telepes-törvénytől ma már nem kell félni: most a bérleti-mizériák jelentik mindenre az okot és ürügyet. 1934 tavaszán Siróhegyről 10 családot hordatott ki a pusztára az őrgróf. Az országút mellett a szabadban tanyáztak a szerencsétlenek. Egy éjszaka meggondolták helyzetüket; fogták magukat és - visszamentek házaikba. Nem sokáig maradhattak födél alatt; rövidesen megjelent a községi jegyző, aki eleinte szépszóval, ígéretekkel akarta rábírni őket a távozásra, de amikor igy nem ment, odarendelte a csendőröket és az uradalmi igákat. Ezek fölpakolták a telepesek holmiját és pár kilóméterrel odébb lehányták az országút árkába. A kivert emberek ismét visszamentek, a csendőrök és kocsik megint megjelentek ős elvitték az árokba a családokat. Hosszú heteken keresztül tartott a ki- és visszaköltöz- ködés. Az őrgróf látta, hogy itt csak erélyesebb fellépés segíthet. Megparancsolta az uradalmi embereknek, hogy esténként verjék be az ablakokat és ne hagyják nyugodni a bérlőket. Azok nem tehettek másként: parancsot teljesítettek, A Pallaviciiy-uradalom területén lévő községek a hírhedt uradalmi-községek közé tartoznak. Ezek az úgynevezett eszmei községek, a földesur kiskirályságát alkotják és a jegyzőtől a bíróig mindenki uradalmi ember, vagy legalább is az uradalom érdekkörébe tartozik. Sövónyházán és Sándorfalván például a községi tisztviselők többszáz hold földet kapnak előnyös bérletben az őrgróitól! Amikor az sem használt: elvitték az ajtót és az ablakokat. A bérlők még akkor sem mentek el. Végül megjelentek az igák, az embereket elhordták, a házakat pedig felgyújtották. A szétvert falvak romjait ma is lehet látni. A régieknek csak a helye van meg, de a tégla- és cseréptörmelék elárulja, hogy ott valamikor falu volt. Az udvarokba ültetett eperfák még mindig úgy állanak, hogy meglehet belőlük állapítania házak és a porták elhelyeződését. A későbbi rombolások nyomai ma is megvannak. A ledőlt házfalak, amiket még nem mosott el az eső, siváran mutatják és igazolják a harc lefolyását. Valami nehéz érzés üli meg az ember egész valóját, amikor mindezeket látja. Az 1936 évi telepítési törvény is világosan kimondja: A nincstelenek nem kapnak földet,
