Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-08-14 / 28. szám
\ Népviselet népművészet... Kl_ Minden nemzetnek alapja és ereje a nép, nvly megőrzője és megtartója a nemzeti kincseknek: nyelvrsk, népművészetnek, népdalnak, zenének stb. A világhálóra sok mindent megváltoztatott, igy a népi gondolkozót is. A falu népe lassan veszni hagyja mindazt, amihíz eddig szívósan ragaszkodott. Különösen a fiatalság nen tudja megbecsülni ősei hagyományait, pedig nekik volna hivatása megmenteni a múltból ami értékes, elsősorban a; erősen pusztuló népviseletet. Magyarországon Gyöngyösbokréta címen indult meg a mentési munkálat, szebbnél-szebb ruhák kerültek elő a fiókok mélyéről. A külföldiek nem győzik bámulni a finom ízléssel, bámulatos színharmóniával összeállított színes ruhákat. Nálunk hires a kalotaszegi és a torockói népviselet, de gyönyörű a csángóruha is, bár nem olyan szin- pompás, mint a másik kettő. Érthetetlen a mi asszonyaink, leányaink idegenkedése e ruha viselése iránt. Az bizonyos, hogy mulatságon nem előnyös mert meleg, de nagyünnepeken felvenni és úgy menni a templomba, nagyon szép volna, mint ahogy cselekszik Torockón és Kalotaszegen. Újabban a székelyföldön is mind gyakrabban veszik tel a székely ruhát, nem említve a románokat és a szászokat, akiknél minden ünnepi alkalomkor a fiatalság nemzeti ruhát ölt magára. Csak a mi csángó fiatalságunk nem törődik népviseletével, hagyja pusztulni a fiókok mélyén. Arról ne is beszéljünk, hogy valaki most szerezne be olyat. Nagyon drága — mondják — nem lehet megvenni. Pedig talán nem iSTttr van a hiba, hanem ott, hogy szégyeljük felvenni, mert nem divatos .. Az igazi érték mindig becses, utánozhatatlan és divatos. Különösen az ma, mikor oly kevés dologra tudjuk rámondani, hogy valódi értéket képvisel. Asszonyaink, leányaink mozgalmat kellene indítsanak ennek a nagyon szép ruhának gyakoribb viselete mellett. Ne féljenek a megszőlástól, a kinevettetéstöl.. Gondoljanak arra, hogy nagy kulturmunkát végeznek népünk érdekében, amit csekély fáradsággal, szinte észrevétlenül teljesíthetnek. Mindössze arról van sző, hogy az év nagyobb ünnepein és vasárnapokon délelőtt felvegyék ezt a pompás ruhát. Ugy-e milyen csekély dolog és mégis milyen nagy, mert ebbe a ruhába felöltözve felébred bennünk az összetartozás érzése, hogy mi csángó-magyar asszonyok, leányok vagyunk, nekünk kötelességünk óvni és ápolni sajátos népi értékeinket, amelyek már nagyon pusztulófélbe vannak. Ébredjen fel ifjúságunkban a népünk iránti felelősség, ne hagyja elpusztulni ezt a gyönyörű ruhát, mely ma még meg van, de pár év alatt teljesen tönkre megy, ha továbbra is csak mindig a ládákba lesz elzárva. Nekünk kisebbségi magyaroknak már amugyis kevés a menteni- és veszteni valónk. Becsüljük meg legalább ezt a kévést. Legyünk büszkék reá. Visel- . jük, hogy magunk is, meg mások is tudják, hogy hová és kikhez tartozunk. Vegyünk példát más népektől, ahol egyszerre megmozdul és összefog mindenki, amikor népük érdekéről, értékeiről, kultúrájáról, népművészetéről, népviseletéről és ezeken keresztül nem- zeti mivoltának megtartásáról van sző. Ebéd a körtefa alatt. Irtai Gárdonyi Géza. Az aratógazda körülnézett és megzzólalt: — Dél van. Megnéztem az órámat, éppen tizenkettőt mutatott. — Illés bácsi, — mondom a gazdának — honnan tudta meg, hogy dél van? A nagy, erős ember mosolyogva vont vállat: — Tudj’ az Isten. Megérzem én azt urám, mint Paizs a szelet. — Sohase hibáz öt percet se, — jegyezte meg az ispán, aki a határkövön ülve hírlapot olvasott. — Beállhatna akármelyik városba toronyórának. Mindenki a nagy körtefához sietett Ott volt már akkor a szép Szabó Magda is az ura mellett. Az urának hozta ki az ebédjét. Láttam mikor jött. Egyik karján a gyermek: másik kezében a fazekat lógatta. Csik Imre először is a fiáért nyúl. A fia csak kis inges, ölbeli gyermek: még nincs egy esztendős. Nagyra vannak ezzel a kis poronttyal. Ha valaki egy tarisznya gyémántot kínálna a kis tudatlan féregért, bizonyára komolyan és határozottan visszautasítanák. Mert Csikék azt tartják, hogy ilyen gyerek, mint a Fercsi, nincs több sem a faluban, sem az egész világon. — Nézd csak milyen fekete a szeme! — mondja selypítve az apja. És a szép Magda mosolyogva nézi, hogy milyen fekete a szeme a fiának. — Mondjad fiam: apa! A kis féreg együgyű képpel nézi az apját 1 A szájacskája megmozdul: — Hapapap. Ez tetszik Csikóknak. Elmondatják tizszer- huszszor. Az apja pedig olyan büszkén néz a fiára, mintha már is valami generális volna. Eközben odatelepednek az uraság aratói is. Hej, ti királyok, királykisasszonyok és királylegények, ti pápák, bárók és grófok és egyéb aranyksnalu nagy urak, ha ti a magatok drága tálaiban ilyen jó falatokat találhatnátok ! ha ti a jégbehűtött cifra üvegeitekből olyan jóleső italt tudnátok huzni, mint ezek húznak itt a csöcsös korsóból! ha a ti szolimái és lyoni művészettel puhított divánaitofeban olyan édes nyugalmat tudnátok találni, mint ezek itt a vadkörtefa két ujjnyi kis gyepén, mikor ebéd után egy rövid félórácskát szenderegnek! — Nini — mondja az ispán, — a Matyi. Csakugyan az jött az utón, a Tóth Antal szamara. Honnan jöhetett egymagában? A jó Isten tudja. Mert. Tóth Antal el szokta adni a szamarát és az mindig visszatér hozzá. A Matyi sétálva ment haza. Olykor meg- megállóit és letépett valami zöldet az árokpartról és útközben edegélte. Egyszer csak lefeküdt a porba és meghempergődzött. — Eső lesz — mondta Gönczöl Illés. — Az lesz — felelt rá az egyik arató, — hangyákat láttam, ahogy visszafelé vitték a tojásukat. Az égen csak kis fehér felhő látszott De meleg volt. Egy légy csípése olyan volt a kezemen, mint a tűszurás. A szamár eltűnt már a bocsiutról. Helyette könnyű forgó szél jelent meg az utón és a port magasra szórva koringéit. Amint a forgószél hozzánk ér, egyszer csak látom, hogy az egyik aratóleány bele- röpiti a sarlóját. Egyik se szólt rá semmit. Magam is tudtam, hogy a forgószél most rútul járt. Mert a forgószél nem egyéb, mint az ördög meg egy boszorkány. Összeölelkezve táncolnak. A levegőben valamelyik ördög tartja a lakodalmát. Egy-egy táncolópár olykor leér a földre s az kavarja fel s sodorja a port magával. A sarló bizonnyal megvágta a táncolók lábát. Az égben csakugyan valami nagy eset történik. Sötét palaszürke felhők tolonganak odafenn. Néha egy lomba szörnyeteg alakú elő előválik. Az a sárkány, amelyen fölszállott valamelyik tóból a garabonciás. Honnan jöttek a felhők ? Mi a szól, amely nyomni lúd, meg csavarni, rázni, szórni, emelni, morogni, sziszegni és sírni ? Hát mi az ? Levegő? Puszta levegő? Föl tud kapni a le- vegő egy marok port a földről, hogy szétszórja a tarlón. Ki tudja ragadni a levegő az ujságpapirost az ispán kezéből? A semmi nem olvas Az iskolában persze nem tanul erről senki, de hát arra való a két szeme, hogy lássa. Mrt a tanító mond, hogy a szél nem egyéb, mint hydrogénium, meg oxigénium, azt is el lehat hinni. De miért ne higyjünk abban, hogy a föld színe felett lelkek kavarognak!? A fecske is, mintha fönt nem volna elég helye, csaknem a földet érinti gyors kanyargásaiban. A magasság és a mélység megtelik rejtelmekkel. Az ég szinte fekete. És íme alácikkázik a nyomott csendben egy cik- cakkos hegyes villám. Dehogy villám: istennyila. Az Isten meglátott valahol egy gonosz ördögöt és lesújtotta. A hatalmas lövéstől megrendült a föld sarkaiban. Az eső zuhogva ömlik alá. Az aratók elmélázva, hallgatva nézték az esőt. Csik Imre kibontotta szűrét és rátakarta az asszonyára.
