Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-08-14 / 28. szám
LYAM Egyes szám ára 2 lej. 1938. augusztus lé Autorlzal de Ministern! de Interne sub. No. 14^80 Anul IBSB 28. szám ‘Sef'missaków, tái-sttdatmú, 6u£turá;is »viCágnéídi keUCorj*. Administratia S zerkes z töb i z J> ttság: Évi előfizetési dij 50 Lej. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gillieh Fülöp. Nikodemusz Karoly Mátyás Béla. Postaiszétküldéssel 60 „ Baciu, jud. Bra$ov. főszerkesztő. elnok felelős kiadó. Kiss Béla. Raduch György. Külföldön 3 Pengő Tékozló ember. A DAL VARÁZSA. „Nem sok nap múlva a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözék: és ott eltékozlá vagyonát, mivelhogy dobzódva élt.“ Lk. 16, 13 v. „Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened... tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!“ Lk. 15, 18-19. Boldogan élt édesatyja házában. Ekkor az elégedetlenkedés és nagyravágyás férge rágta bele magát leikébe. Nem tetszett többé a szülőiház védettsége, csendes boldogsága. Egyensen bántotta is talán a sok meg nem érdemelt szeretet, amivel atyja elhalmozta. Unta a fiúi függő viszonyt. Azt, hogy nem egészen a maga ura. Kötöttséget érzett, amelyet nem tudott enyhíteni az a felismerés sem, hogy függő viszonya nem szolgai függés, hanem a megvédelmező szeretet Őrködésévé. Kikérte örökségét. Azt követelte ami tulajdonképpen apjáé volt. Úgy kérte minha nem ajándék volna, hanem őt megillető jogos követelése lenne. Szeretetlenül, szemtelenül kérte. S aztán elment Páros lábbal ugrott bele a zsivajgó életbe. Most keresve szinte cselekedte mindazokat, miktől edd'g atyja féltőn tiltotta. Bor, nő, tivornya, erkölcstelenség stb. Két kézzel szórta a pénzt, teli szájjal habzsolta az élveket, páros lábbal taposta sárba erkölcseit s vad iramban pusztította testi-lelki egészségét. Pedig csak egy darabig érezte jól magát ezekben. Csak rövid ideig biz- gatta vérét ez az élet. Utána már csak a makacsság korbácsolta továbbrohanásra. Nem akarta bevallani tévedését. Bevallani, hogy már maga is tudja, hogy most lett igazán szolgává, szenvedélyeinek, rossz barátoknak rabszolgájává Inkább rohan tovább, egyenesen a pusztulásba. Mire még is felébred szép ruháinak kiáltó rongyaiban az uccán találja magát, pénz, becsület nélkül, testileg-lelkileg koldusán. Most mit csináljon? Térjen vissza atyjához? Nem! Megölné a szégyen; Talán most még jobban is haragszik reá, mint eddig. Ő az oka mindennek - mondogatja - miért nem tartott vissza erőszakkal! Inkább koldus lesz, nyomorog, szenved, de vissza nem fordul — S jön a szegénység, a megalázás. Régi vig cimborája valami keserű élccel megteszi disznópásztorának De még igy is éhséget kell szenvednie. S a szenvedés s megalázás felörli lelkénék utolsó erejét El száll büszkesége, hiúsága, önérzete . . . Megalázva, koldusszegényen ismeri fel, hogy mit is veszített ő tulajdonképpen Minő érték volt, mit ő egykor lebecsült, unt és gyűlölt. Soha nem érezte úgy, mint most, hogy milyen boldogság volt számára az, hogy ő fiú volt. Teljes lelki összetörtségének romjaiból kiált fel benne a lélek hangja: „Az én atyámnak mly sok bé rese bővelkedik kenyérben .... Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz . . . “ De ezt már Isten munkálta benne. Övé csak a szülői háztól való elfordulás volt, a harag és az elégedetlenség . . Tékozló ember Kélezeréves történet. S amikor Bibliádba mélyedre elő'vasod, önkénytelen is körülnézel, vájjon nincs-e ott senki, nem hallotta e senki, mert mintha rólad 8 néked mondotta volna el ebben a pillanatban az Isten. Qllllch FUlöp. „Ha a m< Urunk Istenünk már e földi életben, amely csupa nyomorúság, ily dicső ajándékokat ád nékünk (mint az ének és zene), mire számíthatunk az örökéletben, amely maga a tökéletesség és boldogság hazája“ — Luthernek ez a mondata jutott eszembe, amikor július első napjaiban végig hallgattam Kolozsváron a minden kívánnivaló ellenőre szivet-lelket gyönyörködtető hatodik országos magyar dalosversenyt. Bár a zsúfolásig telt színházban szinte tikkasztó volt a meleg, a hallgatóság nem csak nap-nap után kitartott, hanem a száma egyre fokozódott s bizonyára a hallgatóság nagy részének éppen úgy, mint e sorok írójának ez az ünnepség, — hőség ellenőre felüdülést jelentett. Felüdülést jelentett már az is, hogy annyi magyar embernek — úgy dalosoknak, mint hallsr doboghatptt a szive a magyar dal ütemére, de felüdülést jelentett főkép maga az ének, mely hol mosolyt csókolt az arcokra, hol könnyet fakasztott a szemekből, hol megsimogatott, hol pedig végig kor-' bácsolt, de végeredményben meggazdagított valamennyiünket. Azt hiszem, hogy bátran leírhatjuk a dalról is, amit Luther a zenéről írt, hogy az „az Istennek egyik legfelségesebb és legszebb adománya“, „a búsongó szívnek legjobb orvossága*, mely „fegyelmez s az embereket szelidebbekkő ős erkölcsösebekké teszi“. Valóban nagy ajándéka az Istennek az ének; valóságos varázshatalom, hisz benne fel tud oldódni a bánatunk (pedig mennyi van!) s megkönyebbül a lelkünk. Sőt! Milyen erőt tud az emberbe önteni! Gondoljunk csak arra, hogy fáradt, sokat gyalogolt katonák, akik úgy érzik, hogy már nem bírják sokáig tovább, egészen elfelejtik a fáradságot, új erőre kelnek, ha fölcsendül a zene, az ének s belopózva a szivükbe, dalra tüzeli őket I Dallal győzni lehet — csatát megnyerni. A mi életünk igen-igen hasonlít egy roskásztó meneteléshez, melyben sokszor azt hisszük, hogy nem bírjuk tovább. Mennyire kell tehát az üdítő, lelkesítő, új erőt adó dal nekünk! Azért hát „dalra fel*. Merítsünk e kimeríthetetlen kútfőből, énekeljük erőt adó, szép magyar dalainkat! Milyen igaz az az ótestaraentomi történet, mely szerint Jerikó város falai a kürtök zendülésére omlanak le: hisz hány válaszfal omlott le, mely ember sziveket választott el egymástól, magyart a magyartól, az éneknek a hangjaira! Erről tanúskodik a dalosverseny is, melyen falusi ős városi, munkás é3 tisztviselő, egyformán dalostestvérekként üdvözölték egymást. Az ének a legszebb aranyhíd, mely a sziveket köti össze! — És a görög legenda is sok valóságot tartalmaz, mely arról szól, hogy Orleus dalára a kövek megindultak, várossá lettek és állatok megszelídültek. Igen, a dal valóban tud építeni: a jónak, a szépnek, a nemesnek az érzését építi bele a szivekbe, s ezáltal hozzájárul az emberibb ember megépítéséhez is. Ezért is kellene élni vele, művelni a dalt, hogy művelődjünk általa. A dal az élet jele. Ahol dalolnak — ott élnek. A halál birodalma talán azért olyan rettenetes, mert néma. A mi népünk még élni akar, mert dalolni akar és dalolni tud — ez a legfölemelőbb biztatása a júliusi dalosversenynek. S hogy az ország legtávolabbi részeiből egybegyűlt, hogy anyagi nehézség és akadály legyőzését vállalta, azt jelenti, hogy a mi népünk kezd öntudatossá válni és kezdi felismerni és kiaknázni a dalban levő összetartó, erősítő, egységesítő, szépítő és építő varázserőt! Mig ott voltam a dalosversonyen, csak egy volt ami fájt: nem szerepelt egyetlen egy evangélikus dalárda sem! A mi népünk nem énekel?! S mi lesz vele, ha nem énekel?! Mi az oka ennek a némaságnak?! Raduch Gy.
