Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-07-17 / 26. szám
II ÉVFOLYAM 1938. Julius 17. Autorizat de [Ministerul de Interne sub, No. 14.880 Anul 193B 26. szám. Egyes szám ára 2 lej. 'Betmissiici, társadatmi, fíufiurúíis éiwifiágrvéíeti ^eUSajv. ESSES Administratia Szerkesztőség és kiadóhivatal: Baciu, jud. Bra^ov. Gillich Fülöp. főszerkesztő. Szerkesztőbizottság: Níkodemusz Károly elnök Kiss Béla. Raduch György. Mátyás Béla. felelős kiadó. Évi előfizetési dij 50 Lej. Postaiszétküldéssel 60 „ Külföldön 3 Pengő A hálaadás zsoltára. Dicsérjétek az Urat! Dicsérjétek Istent az ő szent helyén; dicsérjétek őt az ő hatalmának boltozatán ! Dicsérjétek őt nagyságának gazdagsága szerint! Dicsérjétek őt kürt-zengéssel; dicsérjétek őt hárfán, citerán; dicsérjétek őt dobbal és táncai, dicsérjétek őt hegedűkkel és fuvolákkal; dicsérjétek őt hangos cimbalommal, dicsérjétek őt harsogó cimbalommal. Minden lélek dicsérje az Urat! (150 Zsoltár). Olvassátok el ezt a zsoltárt és azután próbáljátok meg: rá tudtok-é zenditeni tiszta szívből erre a forró hálaadő énekre? Hogy perzsel a benne magasra lobogó örömnek a lángja! Csak az énekelhet így, aki ezer veszélyen és akadályon szerencsésen átküzdötte magát, és közben rájött, hogy nem a saját erejének, kitartásának, okosságának és jóságának köszönheti a kivívott sikert, hanem egyes egyedül a könyörülő Istennek, az irgalmas mennyei Atyának. Ebben a zsoltárban benne lobog nemcsak Isten jóságának, nagyságának és irgalmasságának hálás megismerése, — hanem a saját gyarló és erőtlen voltának alázatos beismerése is. Ezért nem elégszik meg azzal, hogy a saját szive hálát zengedez, hanem a föld minden lakóját hálaadásra hívja: Jer- tek énekeljetek, dicsérjétek az Isten! Minden hegedű, minden zengő kürt, minden cimbalom, minden fuvola: minden lélek dicsérje az Urat! A lezáródott iskolai év utolsó üzenete sem lehet más, mint perzselő örömtől lobogó felhívás: Jertek egy szivvel-lélekkel dicsérjük az Urat az ö nagyságának gazdagsága szerint! Jöjjetek szülők, jöjjetek gyermekek! Jöjjetek tanítók, jöjjetek tanítványok ! jöjjetek ifjak, jöjjetek öregek ! S minden lélek dicsérje az Urat! Mert hát — övé a dicsőség! Nála nélkül semmire sem mehettünk volna! Minél odaadőbban, minél hűségesebben végeztük munkánkat, annál inkább kell éreznünk, hogy minden előmenetel, minden siker, minden áldás onnan felülről szállott alá, a Világosságnak Atyjától. Épen ezért most és minden jó munka végén lobogjon magasra a hálaadás zsoltára: Dicsérjétek, dicsérjétek az Urat mindörökké! Dicsérd, én lelkem, a dicsőség örök királyát, Szállj fel trónja elé, mondván neki buzgó hálát! Zugó harang, ének és orgonahang Mind csak az ö nevét áldják. Níkodemusz Károly. Szegénységi bizonyítvány. „A szegénység nem szégyen“, mondja a közmondás és igaza is van, de csak bizonyos esetekben. Van eset, hogy az ember szegény a maga hibáján kívül, sőt minden megfeszített életküzdelme dacára is, mert úgy akarja Isten, hogy szegénységben éljen. Ez a szegénység semmiképpen sem szégyen. De van oly eset is, hogy valakinek Isten megadott minden lehetőséget ahhoz, hogy gazdag legyen és mégis szegény, a tunyasága és közömbössége miatt. Az ilyen szegénység bizony szégyen. A mi népünket — bizonyára — sokan gazdag népnek tartják és nevezik, akik felületesen ítélnek. Ha azonban állapotáról, alaposabb megfontolás alapjait biZcnyirványt állítunk ki, az végül is nem iesz más, mint egy szegénységi bizonyítvány, mert ha összemérjük népünknek meglévő javait azokkal, amik hiányoznak az életéből, amiknek meg kellene legyenek és amik meg is lehetnének, mert Isten megadott minden hozzájuk szükséges lehetőséget, az utóbbiak mellett eltörpülnek az előbbiek. Csak egyet említsünk a hiányzó javak közül: legtöbb gyülekezetünkben nincsen felekezeti iskolánk. Mit jelent ez ? Azt jelenti, hogy szegényes a gyermekeink v< ánti szeretetünk. Nem törődünk azzal, hogy mivé lesznek. Nem fáj, hogy mások mögött elmaradnak abban, ami az embert emberré teszi; érteimességben és lelki műveltségben. Azt jelenti a felekezeti iskola hiánya, hogy szegényes a mi érzés világunk. Ki halt belőlünk az az érzés, amit belénk régen az iskola oltott, amelybe mi jártunk. Kialudt szivünkben a tűz, amely az arcunkon égett, amikor mint kis gyermekek szép verseket szavaltunk és szivet örvendtető dalokat daloltunk. Elfelejtettük, mint örült a szivünk, amikor szép ismereteket, dicső történeteket hallottuk és azokat meg is értettük, mert általunk érthető nyelven hallottuk. Vájjon milyen érzés foglalta el szivünkben ezeknek a nemes érzéseknek helyét? Akármilyen, azt jelenti, hogy érzésben szegénnyé lettünk. Nincsen felekezeti iskolánk. Ez azt is jelenti, hogy szegények vagyunk a hitben. A felekezeti iskolákat rendszerint az élő keresztyén hit hozta létre és az is tartotta fenn. A hit volt az mindig, ami a lelkeket egy nemes eszméért való lelkesedésre és áldozatkészségre késztette. Az a tény, hogy ma közöttünk alig-alig lehet jelét látni az áldozatkészségnek, dacára annak, hogy házunk, földünk, kenyerünk, nagyon jó ruhánk és pénzünk is van, semmi mást nem jelent, mint azt, hogy szegényes a hitünk. A hit képes szegény anyagi viszonyok között is iskolát létesíteni és fenntartani, mig hit nélkül jó anyagi viszonyok közt sem lessz iskola, vagy ha van megbukik. Nincsen felekezeti iskolánk. Ez a szegénységünket jelenti, mert a pusztulásunkat jelenti. Elpusztulunk, pedig e^ gyávaság és Isten ellen való vétek, mert Isten nem ezt akarja. Isten azt akarja, hogy éljünk, munkálkodjunk, áldozzunk, hogy amikor nagyobb a feladatunk növekedjék a hitünk. Nincsen felekezeti iskolánk. Sok olvasót talán már bosszant is ez a mondat. „Elégszer hallottuk már ezt — mondják — miért ez az üres ismételgetés ?“ Mi is azt kérdezzük: miért ez a szomorú ismételgetése ennek a szomorú mondatnak, miért nem hal el egyszer örökre ez a mondat. Miért nem tudjuk leírni egyszer olyan keserűen, hogy tőle minden szív megkeseredjék, minden lélekben a hit tüze gyűljön és jöjjenek tömegesen az emberek, kérdezni keserű szívvel: „Mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak?“ Mi majd megmondjuk, mit kell cselekedni. Akkor széttépjük, a szegénységi bizonyítványt^ Mátyás Béla.
