Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-07-03 / 25. szám
2. EVANGÉLIKUS ÉLET 1938. j A gyámintézet. Nemrégen foglalkoztunk az értelmiség nevelésének kérdésével. Láttuk akkor, hogy tanult emberekre azért van szüksége népünknek, hogy őszinte és önfeláldozó vezetőket teremtsen magának. E cél érdekében alakult meg annak idején az immár ötven éve működő Erdélyi Magyar Evangélikus Gyámintézet. Ötven esztendőn keresztül igen értékes munkát végzett egyházmegyénknek eme legfontosabb intézménye. Az utóbbi időben lassú "halódás képét mutatja. Érthetetlen az a közöny, mellyel híveink nagy része ez intézménnyel szemben viseltetik. A legutóbbi közgyűlés egyenesen siralmas képet nyújtott. A legtöbb gyülekezet egyetlen képviselőt sem küldött e fontos gyűlésre. Általában igen sokféle kifogást szoktunk hallani a távolmaradás mentségéül. Kétségtelen, hogyha a gyámintézet az eddiginél hathatósabban akarja szolgálni népünk nevelésének ügyét, meg kell változtassa segélyzö módszerét. Eddig az intézet azon az alapon, hogy minden szülő rá van u- talva a segélyezésre, úgyszólván minden kérvényező tanulónak juttatott segélyt. Ez az eljárás azonban ma, nem megfelelő. A tapasztalat azt igazolja, hogy a gyámintézet rengeteg segélyezettje közül alig akad egy-egy, aki kinővén az iskolapadokból, szivén hordozza népe és a gyámintézet iránti szere- tetét. Megérdemli az ilyen tanuló a segélyezést, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy komolyan törődjék népe ís'égyháza j népükkel szemben. sorsával? E sorok írója saját szemeivel látott tanulót, aki a kapott segélyt még a gyámintézet déluláni majálisán elmulatta. Megengedheti-e ma magának ezt egy tanuló? s ha megengedi, megérdemli a segélyt? Újainkon tudnánk megszámlálni, hogy a gyámintézet sok segélyezettje közül hánynak a szivébe vertek gyökeret azok a komoly szavak, melyeket a gyámintézel elnöke évröl-évre az ifjakhoz intézett a pénzátadás pillanatában! De akadt nem egy, aki népének és egyházának szégyene lett! így aztán nem csoda, ha sokan elfordulnak a gyámintézettöl! Ezeken a visszaéléseken csak egy módon lehet segíteni: a tanulóifjúság megismerésével. Ki kell választani egy- egy értékes arravaló ifjút, s azt segíteni hathatósan tanulmányai elvégzésére, hogy aztán igazán munkása legyen egyházunknak és népünknek. Be kell vezetni ezen felül a pályázati módszert. Ezt ma már minden erdélyi diákse- gélyzö bevezette és igen jól bevált. E módszer azon alapszik, hogy pályatételeket ir ki az intézet s a dijak elnyerését a dolgozatok minőségétől teszi függővé. A tanulók megismerésén kívül azzal az előnnyel is járna e módszer, hogy gyámintézelünk évröl-évre értékes szellemi munkát végezhetne. Népünk történelme, néprajza egészen feldolgozatlan és ezzel a módszerrel ösztönözhetnénk ifjúságunkat erre a munkára, melyet különben soha sem végezne el. Ifjaink e munkán keresztül megismernék a reájuk váró feladatokat s bizonyára ritkán történne meg a jövőben, hogy tanult ifjaink semmi felelősséget nem éreznének Kiss Séla gy. int. jegyző. Uz Bence és a medvevadászok. Irta: Nyirő József. A medve volt az ő igazi szenvedélye. Négy-öt medvét is tudott a környéken, de igyekezett elijeszteni a vadászokat, pedig mindenik medvét szeretett volna lőni. Este olyan borzalmas történeteket és eshetőségeket mondott, hogy vagy végkép megijedt a vadász és reggelre rettentő főfájást szimulálva mondta: „Hagyjuk máskorra !* — vagy állotta a'bátorságot, ha kissé sápadtan is. Ha nem ijedt meg, akkor jött a „gaqya- próba“, mely a történeteknél rémítőbb instrukciókkal kezdődik. — Ezt a disznóölőkést szúrja a csizmaszárába, — nyújtott át egy fólöles nyársat — s ha a lövés után a medve nem esik el.., mert sohasem szokott elesni... igyenesen vágja belő a két első lába között a szivibe... Azzal netörődjék, hogy a fólarcát vagy a vállát lehúzza a körmeivel, csak vágja bele a temerdektüzit, mert ha nem abba’ a minu- tában vége van! — Robbanó-golyós biztos fegyverem van — hebegett a vadász, kevéssé elváltozva színében. — Az mind lehet! — Három sem elég ebből e valamirevaló medvének... Csak szorítsa a kést.., Azzal nem kell törődni, hogy egy-két font hús lejön az emberről. A vadászok ilyenkor igen komolyak és szótlanok szoktak lenni. Van olyan is, akinek már ennyitől is fájni szokott a hasa. Ha még mindig nem tágított a vadász, szelíden, de különös, sajnálkozó nézések között megkérdezte: — Gyermekei vannak-e a naccságos urnák? A vadász rendesen meglepődött. — Miért kérdi? — Szegények! — sóhajtott ilyenkor szomorúan Uz Bapce. Vannak azonban kutyakonok emberek, kik még erre sem tágítanak. Az ilyent aztán „állásba* állította é3 elvégezte az utolsó ecset vonásokat is a lelkén. — Tartson ki a naccságos ür! Ne féljen!... Úgyis csak egyszer halunk meg!,.. Azt a nagy kősziklát látja-e? No abban aluszikl... Én most megyek, felköltöm, s ingyenest erre rohan... Máshejt útja nincs... Csak arra ügyeljen, hogy el ne üsse, ha erre rohan, mert lepedőben viszik haza!... Én kezdőm a hajtást! Mindjárt el is tűnt a még sötét erdőben, de nem ment tovább ötven lépésnél. Ott nekiállott egy nagy bükkfának, döngetni kezdte a tejszefokkal és olyan szörnyű ordítást, kiáltozást vitt végbe, mintha húsz ember egyszerre megbolondult volna. Közben figyelmeztetéseket küldött a vadásznak. — Vigyázz !.,. Itt van. Most kihajtom !... A szerencsétlen vsdász hátán felborzolódott a szőr attól, ami ezután következett. Uz Bence a medve képiben elkezdett először dörmögni, szuszogni, bömbölni, pökdösni, ember képiben jajgatni, bokrot zúzni, hörögni, mint a megszűrt disznó, majd egy hatalmas szikladarabot alája dugott, fejszenyéllel megbilentett, s az Irtózatos csörtetéssel lezuhant a szakadékba... A vadász homályosan látta is a guruló fekete tömeget és magába hálát adott az Istennek, hogy arra tört ki a medve: de Bence ráorditott: — Eleibe! Eleibe! Ne ereszd!.. Kerüljön eleibe! Lőjjön reá! Lőjjön már!... Nehány mérges dörmögés közben bele- vegyitett az emberi szóba, s maga is nagy dérrel-durral utána rohant a medvének s jót kacagott, mikor a vadász ijedtében belelőtt valami fekete csutakba. A zaj távolodott, végre megszűnt. Fáradtan, mérgesen, csapzottan, bokorágtól véresen került vissza végre Uz Bence. Mindjárt a vadászra támadt, ki közbeu megnyugodott és visszanyerte természetes színét. — Miért nem lőtt rá?... Igyenöst a markába csúszik az ülepin a nagyáldottnagy medve, s ö nem lő reá!... Az ötszáz lejt kivette a zsebemből... Híj azt a mindenül... Csak akkor nyugszik meg, mikor a „fájdalomdijat“ a vadász nagylelkűen beígéri. A baj azonban ezután következik. A vadász — látva, hogy első alkalommal nem ette meg a medve — rendesen vérszemet kap és most ő áll az erdő felé. — Holnap törik-szakad, megkeritjük a medvét. — Annak már bottal ütheti a nyomát! — kesereg Uz Bence. A vadász azonban nem tágif. Beígér valami kecsegtető összeget, amit biztosan megkap Uz Bence ha rálőhet a medvére, akár elesik a medve, akár nem. Bence ettől megpuhul. A jó konyakot se sajnálja az úri vadász. Tud is. ö ne tudna!... Az igazi medvét azonban a maga számára szokta tartogatni!.. Eszeágában sincs, hogy meglövesse, de az ilyen jó bolondnak mégis alkalmat kell adni, hogy legalább reá lőjjön. Most módszert változtat. Elkezdi dicsérni a vadászt. — Mégis kemény ember a naccságos úr! A firhangját ennek világnak, sok emberrel volt má dolgom, de ilyennel, mint a nacsá- gos ur, soha... Jól esik a vadásznak az efféle beszéd, hogyne esnék jól ... Maga^is elhiszi, hogy ő a legbátrabb, legkeményebb ember Romániában s olyan nyugodtan alszik az izgalmak után, mint az édesanyja ö.ében. Azalatt természetesen Uz Bence titokban „megigazítja“ a vadász veszedelmes töltényeit. A golyókat kiszedi, de csak kettőből. Tisztában van vele, hogy két hiábalövés után
