Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-06-05 / 23. szám
2. EVANGÉLIKUS ÉLET 1938. junius Tárgyilagos szemmel... Bukaresti gyülekezetünknek szépen sikerült erdei ünnepségéről emlékezett meg az egyik magyar napilapunk. Cikkét érdemesnek találjuk ideiktatni, mert nemcsak elismerés van benne, de sok józan s a kívülálló szemével lemért megszívlelendő tanulság is. „Vasárnap — írja — az evangélikusok rendeztek majálist a főváros közelében levő Andronache erdőben. A Bucurestibe származott Brasov-vidéki csángókat tömöríti keretei közé az alig öt évvel ezelőtt önálló életre kelt lutheránus egyház, s a csángók tavaszi mulatsága volt ez a majális is. Megmutatta a gonddal megrendezett népünnepély, hogy az evangélikus egyház miiyen nagy magyar munkát végzett rövid működése alatt, de egyúttal rávilágított a múlt nagy mulasztásara és a feladatokra is, melyek még megoldásra várnak. Ezrével sereglettek a román főváros csángó polgárai, értelmiségi elemei és munkásemberei családjukkal együtt az üde, fiatal erdőbe. A nehéz munkával megteremtett anyagi biztonság képét tárták fel ezek a családok. Közülük a tehetősebbek igen nagy áldozatokat hoztak egyházuk felvirágoztatása és most a mulatság sikere érdekében is. Ez örvendetes jelenség. De lehetetlen volt nem tenni a megfigyelést:. Soha még egyetlen bucuresti magyar összejövetelen nem hangzott annyi idegen beszéd, mint a csángók idei népünnepélyén. Igaz ugyan, hogy a jó csángók a mulatság nagyobb anyagi eredménye érdekében magukkal hozták szomszédjaikat is, akiknek kedvéért elemi illemszabály értelmében mondtak le az erdő tisztásain és a hevenyészett sátrakban letelepedett társaságok a magyar nyelv használatáról. De még általánosabb volt a román beszéd a román sógorság, komaság, rokonság és a vegyes házasságokból származó fiatalok s gyermekek ajkán. Láttunk korosabb embereket, akik egymásközött magyarul beszélgettek, de felnőtt gyermekeikhez már románul szóltak s unókáik, az iskolás gyerekek már kizárólag románul társalogtak egymás között, nagyobb részük nemcsak megszokásból, hanem mert egy szót se tudnak magyarul. Tizenkét fiatal csángóleány, magyar ruhába öltözve, szép magyar táncokat lejtett. Megfigyeltem őket, ahogy az erdő fái alatt gyönyörű öltözetükben, kifejezett faji jellegzetességgel az arcukon, sorakoztak felvonulni a tánchoz. Kizárólag románul beszéltek egymás között. Mindez még a múlt öröksége. Remélni kell, hogy a buku- resti magyar társadalom vezető értelmiségi rétegeinek erősödésével s az egyházak közművelődési munkájának fejlődése soránhatha- tósabb nemzetvédÓ munka indul meg. „ Magyar ~Capotc.‘ Az oroszlán. Afrikában egy öreg ember négy napi járóföldre lakott b jától. Egy napon elindult, hogy felkeresse barátja kunyhóját. Amint barátja kunyhójához közeledett, s az ajtó előtt megállóit, hirtelen szép fiatal oroszlán ugrott feléje. Ijedten hátrált. Ekkor nevetve kijött barátja elébe s igy szólt: „Ne félj, hiszen ez ami oroszlánunk.“ — „De miért tartasz oroszlánt“ — szólt az öreg ember kedves barátjához. „Oh ez az állat nem bánt bennünket, egészen megszeliditettük,“ — felelte barátja. — Az öreg ember azonban fejét rázta s azt mondta: „Meg fogod még bánni, ellened fordul majd és széjjel tép.“ — A másik ellenben csak hitetlenül fejét rázta és kinevette. Eltelt egy esztendő s az öreg ember újból elment barátja látogatására. Már messziről észrevette, hogy valami nagy baj történhetett barátja falujában. Amint belépett a kapun, aztán észrevette, hogy a kunyhók elhagyatottan állanak. Sehol egyetlen ember sem. Kunyhóról-kunyhóra ment s kereste barátját, vagy valakit, ki hirt tudna neki mondani felőle. Sehol senki. Végül elment a szomszéd faluba és ott hallotta a szomorú történetet: Az oroszlán megvadult és elpusztította a lakosságot, amely azt hitte, hogy mindig engedelmeskedni fog neki. Vannak emberek, akik azzal dicsekszenek, hogy ők nem félnek a bűntől. Azt mondják megszeliditették a bűnt s kezükben tartják. Hiába inti őket valaki jóakarattal: vigyázzanak, mert egyszer csak legyőzi és felfalja őket, csak bölcsen mosolyognak S egyszer aztán a bűn s annak ura a sátán megtalálja az alkalmas pillanatot s elpusztítja őket. Pedig milyen szörnyű ennek a köny- nyelműségnek az ára: az örök kárhozat. Testvérem nem cselekszel-e te is igy ? Oroszlánt nevelsz a házban, a szivedben s könnyelműen azt mondod, hogy nem félsz tőle, mert te megszeliditetted. Vagy nem gondolsz arra, amit Péter apostol mond, hogy a sátán mint ordító oroszlán jár körül keresve kit elnyeljen. Talán nem veszed észre, mert úgy közeledik, mint a macska, nesztelenül, ugrásrakészen várva az alkalmas pillanatot. Isten igéje fel akar ébreszteni, meg akarja nyitni szemedet, hogy elkerüld a veszélyt. De vájjon hallgatsz-e az ige bölcs tanácsára,' amely óvva int téged kedves testvérem? omich FUlttp. Evangélium és magyar népünk. Barsi Dénes a Kelet Népe márciusi számában „Evangélizáció* cimen nem egészen világos és semmiképpen sem megindokolt formában támadja Bókefi Benőt, aki szerinte „frontot csinál a szociális keresztyén röneszánsz ellen“. Attól fél, hogy az ilyen „tömegevangélizáció“ az amúgy is veszélyesen megosztott magyar keresztyénségben még mélyebbre ássa a dogmatikus különbségek szakadőkát, holott á magyar keresztyén- ség regenerálódását csak a szociális tartalom előrehozásától várhatjuk. Ha nem hinném el a Kelet Népének, hogy a keresztyénséget a magyarság-eszme lényegi alkotórészeként a legmélyebben és legkomolyabban fogja fel“, eszembe sem jutna reá válaszolni. Éppen mert azonosítom magam a Kelet Népe társadalmi és gazdasági célkitűzéseivel és mert szentül hiszem, hogy magyar jövőt csak a falunak, a ma gyár nép millióinak, a népéletben és nép- lélekben élő ősi hagyománynak fölémelése és szóhoz juttatása biztosíthatja és hogy ez a biztosítás csak krisztusi alapon történhetik, tartom nagyon fontolnak, hogy akik két ellentétes oldalról elindulva egy és ugyanazt a célt szolgálják, megértésben találkozzanak. Nem ismerem pontosan Bókefi Benő evangéliumi programját, de ismerem az Evangéliumot és tudom, hogy aki azt szolgálja, az egyben a magyar jövőt is szolgálja. Nem hiszek tömsgevangélizálódásban. Tömeget lehet ígéretekkel elkábitani, tömeget lehet fanatizálni és lehet lázitani — tömege* két lehet akár megkeresztelni, de evangeli- zálni?... Evangéliummal megtölteni?... Aki Krisztus bűntől megváltó szeretőiét megtapasztalta, az tehet erről a tapasztalatról bizonyságot akármilyen nagy tömeg előtt, egész életét odaszentelheti annak, hogy Krisztus igazságait továbbadja de az a titkos folyamat, mely a Krisztus melletti döntéssel végződik, csak négyszemközt játszód hátik le az egyén és Isten között. Sajnos, ettől a döntéstől nem kell a tömegeket féltenünk. Milyen jó volna mégis, ha éppen a magyarnép óriási tengerében minél több volna az ilyen Isten kegyelmében, a Krisztus árasztotta világosságban megfürdött egyén, hogy mint kovász hathatnának nőtetőn az egész falura! Ha több és önzetlenebb szeretet, becsületesebb és tisztább gondolkodás hathatná át egész életünket. Mit jelentene a nemzet jövője szempontjából, ha több, sokkal több magyar volna feltétlenül meggyőződve arról, hogy életének minden mozzanatát bölcs és szerető Gondviselés irányítja, akinek megvan a terve nemcsak az egyén, de a nemzet számára is. Mennyi kicsinyeskedéstől szabadulhatnánk fel, ha az elhivatottság tudata mint bizonyosság járna át mindnyájunkat és sugározna le rólunk. A magyar múltnak mindig azok voltak a fényesebb oldalai, amelyeken ez a bizonyosság fölötte a sziveket; ez a tudat és hit teremtett az utolsó két évtized ben önálló államokat északoD, ez edzette győzelemhez a puritán, mólyhitű finn paraszt Ságot a vörös hálózat aknamunkájával szemben. Nem tudom, mit ért Birsi “szociális keresztyén rönaszánsz“-on, de még kevésbé tudom, melyik ponton látja a veszedelmet, amellyel az „evangólizálás“ ezt az újjászületést fenyegeti. Az Evangéliummal, Krisztus tanításaival átitatott lélek csak szociálisabb lehet, sőt társadalmi megoldást, bármilyen rendszerű legyen, éppen csak a krisztusi gondolkodás biztosíthat. Az igazi keresztyén nem tulajdonosa, csak sáfára a rábízott szellemi és anyagi javaknak és testvére a felebarátjának, természetes, hogy felelős minden éhezőért és minden nélkülözőért. Az igazi evangólizálás az, hogy Krisztus odaszól Zá- keusnak: „ma nálad vacsorázom* és Zákeus boldogan száll le a fügefáról és azzal felel, hogy: „Minden vagyonomnak a felét a szegényeknek adom és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négyannyit adok helyébe,* A nemzeti egységet sem szabad az Evangéliumtól féltenünk. Ugyan mit féltjük azokat, kik Krisztusban egyek?! A felekezetek közötti ellentétek igen világi, anyagi és hatalmi jellegűek; minél több evangéliumi szellem nyilatkozik meg egy gyülekezetben, annál kevésbé lát ellenséges frontot a másik felekezetben. Az Evangélium igazi apostolait felekezeti külömbség nélkül hallgatja a szomjas emberiség. És a magyar történelem is azt bizonyítja, hogy döntő percekben — akármilyen jó katolikus volt Zrínyi Miklós, vagy II. Rákóczi Ferenc — a mélységes hit és több evangélium nem elválasztó, hanem egyesitő elem volt a keresztyén nemzeti cél mellett és érdekében. — Ma sem lehet ez másképp: minél eredményesebben „evangélizál“-nak magyar falvakban és városokban, minél több Evangélium járja át gyakorlati hétköznapi életünket, annál erősebben bízhatunk a magyar jövőben. Tauszlg Mária
