Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-05-22 / 21. szám
2. EVANGÉLIKUS ÉLET 1938. máj Nehéz eset. Egyik hívünk évek óta nem volt templomban. Meglátogattam és meghívtam a vasárnapi istentiszteletre. Nemigen Ígérkezett. Nem fogyott ki a kifogásokból. A felesége nem mentegetőzött, minden kertelés nélkül kijelentette: „Nem megyünk mi, tiszteletes ur, sehová sem. Templomba sem. Amikor megesküdtünk az uram reverzá’ist adott a katolikus egyház javára, mert másképen nem eskettek volna meg. De azóta nem voltunk sem a katolikus sem az evangélikus templomban. Békességben élünk idehaza, nem bántunk senkit, de templomba igazán nem megyünk..." Próbáltam érvelni, a szivükre beszélni, felébreszteni bennük a felelősség érzését, magukért, egymásért, gyermekeikért. Minden hiábavaló volt. Valami hideg légáramlat elfagyasztott, elhervasztott, színtelenné és üresen kongóvá tett minden szót. Azután másról kezdtünk beszélni. Arról, hogy milyen nehéz az élet. Az asszony... maga végez minden munkát; nem telik cselédre... A férfi reggeltől estig nehéz robotban görnyed... A nagy fiú állasban volt, de most bevonul katonának és oda a biztos megélhetés... A nagy leány szintén állásban van, ügyes, szép, tiszta, és mégsem akad szerencséje... Mindenütt csak a baj, a gond. Ebben a szűk, napnélküli, levegönélküli lakásban is csak azért vannak, mert igen olcsón laknak; másutt kétannyit kellene fizetni. És nem telik. Nincs, tiszteletes ur, nincs! nem lehet, nem telik. Egyházi adót sem tudtunk fizetni tiz esztendő óta. A bankban is százezer lejnél többet vesztettünk el. igazat kellett adnom az asszonynak, egy kis hozzáadással. Négyen keresnek és nincs. Épek, egészségesek. Nem járnak sehova. Nevetségesen olcsón laknak, igen egyszerűen élnek, nem cifrálkodnak, mert nincs, nincsen soha elég. A bankban öt évvel ezelőtt százezer lej veszett el, de tizenegy év óta sohasem volt annyi pénzük, hogy az egyházi adót kifizessék. A megváltó mondotta : „Könnyebb a tevének a tü fo!. űn átmenni, mint a gazdagnak Isten országába." Nikodomusz Károly. Veszteségeink. A megélhetés gondja népünk fiait gyakran e szülőföldjükről. A kis birtokok nem adják meg a miuueu- napi kenyeret s ki itt, ki amott keresi boldogulását. Legtöbben a Regát városaiban, különösen Bucure$ti-ben próbálnak szerencsét. Akinek kedvez a szerencse, meg is telepszik itt, hiszeü tisztában van azzal, hogy otthon jobb sorsra alig számíthat. A gyermekkori emlékek szorosan odakötik a faluhoz, hitéhez, egyházához. Nagy ritkaság, hogy az első generáció megfeledkeznék apái hitéről. Az a generáció azonban, amely itt születik, egészen más szellemben nő fel. Az otthoni szokásokról csak elbeszélések nyomán hall, nem tud töhbé érezni azokkal, akikhez tulajdonképen tartozik. Az ilyen szülő gyermekét aztán nem szívesen küldi hozzánk vaLás órákra s midőn eljön a konfirmáció ideje, alig képes megtanulni azt a rövid ismertetését hitünknek, amit minden evangélikusnak tudnia kellene. S akadnak olyanok is, akik meg sem konfirmálnak. Házasságot szívesen kötnek más felekezetüekkel s gyakran veszik igénybe más egyházak szolgálatát esketés, keresztelés, temetés alkalmával. Nem régen öreg evangélikus hívünket idegen egyház szertartása szerint temették el. Megtudtuk, hogy fiai közül ketten idegen nőt vettek feleségül s azok nem érzik magukat hozzánktartozónak. Másik temetésnél mi végeztük a gyászszertartást, de a koporsó mellett álló négy gyermek közül egyik sem akarja magát hozzánktartozónak mondani. S lehetne az eseteknek egész sorát felemlíteni, kik egyházunk támogatását vették igénybe, hozzátartozóik pedig idegen egyházak szertartása szerint temetettnek el, mert ők nem éreznek közösséget velünk. Számolom-számolom s a számadás mindig újabb és újabb veszteséget ad. Hova vezet ez, ha nem tudunk elég öntudatot ébreszteni a lelkekben hitükkel s egyházukkal szemben ? Egyesek ereje tehetetlen itt. Egyetemes összefogás tudná csak apasztani e veszteségeket. Sipos András eqyházseqédkezö. A TEJ KÚRA. Irta a Nyirő József. — Egye fene ! — gondoltam s a sajtárral leülök a tehén alá, hogy megfejjem. A tehén tűrte, hogy megmossam a tőgyit, de mikor huzni kezdem a csicsit, úgy vágott szájba a ganyés farkával, hogy a szemem zöldet-ve- reset látott. Félóráig elkinlódtam vele, de semmiletképpen nem adta le a tejet. Hol ő rúgott fel engem, hol én rúgtam meg őt. Bence is odakerült. — Nó, te hóhérkötélre való, most mit csináljunk? — mondom neki. A tudománya őt is cserben hagyta. — Hó! bőgött reá a tehénre — s a nad- rágszijávál felkötötte a tehén farkát. Vékony magyarófapálcával jól elnégyelte, de mind nem használt semmit. Borjú nélkül nem tejelt a tehén. — Meg kell, hogy szopd, Bence, mintha te volnál a borja! — jut eszembe a mentő gondolat. — Én bekötöm a tehén szemeit, hogy ne lásson s higyje, hogy te igazán borjú vagy. Bence eleinte megdöbbent és kellemetlen véleményt nyilvánított rólam, ide-oda elküldött, de erkölcsi erővel rákényszeritettem, hogy letérdeljen a tehén alá. Hát szíttá is Bence tőle telhetőleg a tehén fityegőit, de a tej csak nem akart megindulni, akárhogy változtatta a módszert. — Nem jó! mondotta elkeseredve. — Csak a hegyit próbáld 1 tanitgattám. — Hegyig, tövig, nem őr sömmit! — mérgelődött Bence. Közben szépen alkonyodott. Akkor jut eszembe, hogy mit szokott olyankor csinálni a borjú, ha anyja renitens- kedik. Jól szokott -döfni a buksijával a tehén tőgyin. — Tiszta igaz! — hagyta helybe Bence. Előzetes megbeszélés után e szerint kezdettem irányítani a műveletet. Mikor egyideig Bence a szájába morzsolgatta a tehén tejelő szerveit, kiadtam a jelszót: — Üsd fel, Bence! Bence nagyot döfött a tehénen, de az állat úgy szájon rúgta a következő pillanatban, hogy három fogát menten lenyelte. Fél- holtan húztam ki alóla. Valahogy magához tért, de a baj ezután következett. Bence nem tudott kemény ételt enni. Egyetlen folyadékunk pedig csak a bor volt. Tej hiányában én is kénytelen voltam a tüdőcsucshurut-kúra második részét megkezdeni, a borkúrát. Második nap előállt Bence a tervvel. — Tudja mit, úrfi 1 — Mi a, te? pillantok át a tűzön. — Adjuk el a tehenet s az árából vegyünk egy hordó bort, hogy a kúra ne szenvedjen hiányt! — Mondasz valamit! Bence gyorsan lebonyolította az üzletet. Elhozta a hordó bort. Mindent kifizetett a tehén árából, még maradt is húsz lej, ami a Bencéé lett ások fáradságért. Jó küküllőmenti, erős, aromás borocska volt. Pompásan csúszott. Emmá portéka! törölte a száját a keze- hátával Bence is. Tiszta orvosság! — örvendeztem én is neki. Hamar földhöz vert mind a kettőnket, ügy megrészegedtünk, hogy fordítva feküdtünk az első éjjel az ágyba. Bencének jött meg hamarabb az esze. — Nem csináljuk jól, úrfi — magyarázta még ködös fejjel másnap. Ha igy haladunk, hamar a végire járunk a bornak s miből veszünk újat!... Azt gondoltam, hogy aki inni akar, az fizesse is meg a részit. Mondjuk egy liter ára húsz lej. Összetesszük a pénzt s új hordó bort veszünk. — Táltos vagy, Bence, — örvendtem meg. Bence nem sokat teketóriázott, hanem benyúlt a lajbizsebbe s az orom elé tartotta a húsz lejt. — Kérők egy liter bort! — mondotta kedvesen. Hogyne adtam volna. A pénzt becsúsztattam az én lajbizsebembe s kimértem neki az italt. Ülök le melléje s hát meg se akar kínálni. — Miféle ember vagy 1 — szógyenitem meg végre is. Meg se kínálod a kedves barátodat ? — Akinek nincs pénze, az ne igyék! — bőcsködik Bence. — Hát e mi a szemedvilága ? nyúlok a lájbizsebbe büszkén, s veszem elé a húsz lejt, amit az előbb kaptam Bencétől. — Ammá más! — adta be a derekát s nekem is kimérte a litert. Többet aztán ki se tudtunk teljesen józanodni. Hol Bence adott át nekem húsz lejt, hol én neki. Végre a hordó bor elfogyott. — Nincs semmi baj 1 — vigasztalt Bence. Veszünk mást. Esmént összetesszük a pénzt, mert ingyen egyikünk se ivott. — Ördögöd van, Bence! — vidultara fel magam is. Másnap keressük a pénzt, de nincs több húsz lejünknél. Csak két napi alvás után tudtuk megérteni, hogy ugyanazt a húsz lejt cserélgettük. Bence mérgiben fogta a fejszét és darabokra vágta az üres hordót, nekem pedig célozgat, kinek nincs pénze, ne legyen beteg.
