Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)

1938-04-10 / 15. szám

2. EVANGÉLIKUS ÉLET 1938. ápril Légy hű mindhalálig. I. A kis pékinas. 14 — 15 éves fiúcska — pékinas. 18 órai munkaidő mellett alvásra alig jut neki 6 óra nap-nap után, ebben a fejlődő korban, s most ebből a kevés időből is ki kell szakítania a konfirmációi előkészületekre napi két-két órát, háromszor egy héten. Arca sápadt s kissé bágyadt és szomorú. Ahogy itt ül társai között, mintha az igét prédikálná: „Testvéreim, ne rémüljetek meg a fűztől, amely próbaképen támad közietek!“ „Semmit ne féljetek azoktól, amiket szenvendők vagytok: Legyetek hívek mindhalálig és elnyeritek az életnek koronáját. II. Falusi fiuk. Falusi gyerekek. Az élet elszakította őket a szülőföldtől és idehozta a város forgatagába. Csak most jöhettek be nem régiben. Gyermeki kíváncsiságuk az uj dolgok látásával hamar betelt és nemsokára a szép erdélyi város nem jelentett számukra mást, csu­pán az otthontól való elszakadást, az idegenséget. Hozzám jártak konfirmációi oktatásra. Csendes, jóravaló gyermekek, de arcukra valami névtelen bánat van felírva. A téli hónapok csak elteltek valahogy. De mióta a márciusi napsugár megpattantotta a rügyeket, azóta leikük még szomorúbb lett. Odahaza most zöldül a rét, az erdő megcsendül a madarak dalától s az egész határ nagy ünnepre készül. És ők nem lehet­nek odahaza. Volt iskolatársaik mind otthon-vannak. ők is most készülnek a konfirmációra... De odahaza egészen más. Ott min­denki ismerős, mindenki jóbarát. Itt minden idegen ... Ezt a gondolatot nem lehet sokáig hordani. Hozzám jönnek, haza kérezkednek. Otthon a boldog gyermekkor szép templomában akarják letenni az elkötelező szent fogadalmat. Otthon . . Menjetek fiaim, menjetek, jól teszitek, hogy hazamentek. Ne is feledjétek soha a szülőket, se a rokonokat, akik közt mind­eddig boldogok voltatok. Se a drága templomot, ahol megkeresz­teltek benneteket, se a virágos rétet, se a madárdaltól zengő er­dőt! Én áldással bocsátlak utatokra! Menjetek s legyetek hívek mindhalálig... A szülőkhöz is, a szölőföldhöz is, a néphez is. .. Ez Istennek a parancsolata. Ili. Egy kis cselédleány. Kisgyermek mellé fogadták meg s ő odaszánta éfeténekTeg­szebb idejét a kenyérért, meg egy kis fizetésért a gazc gyermekének. Az otthoni falusi ruhában jár most is és tiszta, rendes. Ma a parkban láttam, a gondjaira bízott kicsikével. Nem vett észre, — én a szobám ablakán keresztül néztem néhány percen keresztül. Aranyló nagsugár permetez le rájuk. Mellettük jönnek és mennek a járókelők: a ks pesztonka azonban nem lát és nem hall. Figyelmét egészen leköti a gondjaira bízott drága kincs : a gyermek. Szemét egy pillanatra sem veszi le róla. Gügyögve be­szél az aprósághoz, arca csupa mosolygás, csupa derű. A kicsike boldogan kacag vissza rája. Ez a gyermek nemcsak az idejét, nemcsak a munkáját, — a szivét, lelkét is odaadta kicsi védencének. Nekem eszembe jut Luther Márton szava: „A kis cselédleány, aki hűségesen vigyáz gazdájának kis gyermekére: van olyan kedves a Mennyei Atya előtt, mint a jámbor szerzetes, aki reggeltől-estig buzgó hódo­lattal térden állva áldja az örökkévaló Istennek jóságát!“ De ime, szél támad. A napot is felhő takarja el. A kis kon­firmandus leány gyorsan letakarja a kicsikét s hazafelé indul . . . „JÓI van, jó és hűséges szolgáló leányom“ — zeng a magas­ból az atyai szó, — „kevesen is hű vagy, sokra foglak bízni ezután !“ IV. Búcsúzóul. Ma együtt vannak még valamennyien. — Jól esik végigjárat­nom rajtuk tekintetemet. — Kifutófiucska, középiskolás diák, inasgyerek, — a másik oldalon cselédleány, diáklány, tanoncleány békességben, barátságban ülnek egymás mellett. Szent egyenlőség és testvériség. De már útban van: jön a holnap — Azokat, akik itt testvéri közösségben összetalálkoztak egy rövid időre, ismét szétszórja az élet kit erre, kit arra. Bár ezeket a napokat soha-soha el nem felejtenétek, ti ked­ves, drága gyermekek! Bár mindig annyi megbecsüléssel, annyi szeretettel lennétek egymás iránt: szegények, gazdagok, tanultak, tanulatlanok, amennyit itten adtatok egymásnak s kaptatok kölcsö­nösen; — ahogyan a nagy Tanító Mestertől is tanultátok! Én megáldalak benneteket. Legyetek hívek mindhalálig. Isten, akitől alászáll minden jó adomány és tökéletes ajándék — ő is áldjon meg és őrizzen meg titeket. Nlkodemusz Károly. A vörösbegy. Irta: Lagerlöf Zelma Abban az időben történt, mikor Isten megteremtette a világot, de nemcsak az eget és a földet, hanem az állatokat és növénye­ket is, s egyúttal nevet is adott nekik. — Ne felejtsd el, hogy a neved vörös- begy, — mondotta a jó Isten a kis madár­nak, mikor elkészült vele s engedte tova- szállani. A kis madár tovaszállt, de nemsokára visszajött. Szive hevesen dobogott a félelem­től, amikor reárepült a jó Isten kezére. Ekkor megkérdezte tőle a mennyei Atya, hogy mi a kívánsága. — Csak kérdezni szeretnék valamit — felelt a kis madár. — No ugyan mit? — Miért legyen a nevem vörösbegy, mikor a csőrömtől a farkom csücskéig egé­szen szürke vagyok? Miért hívnak engem vörösbegynek, mikor nincs egyetlen vörös toliam ? És a kis madár nagy, fekete szeme könyőrgőn csüngött a jó Istenen, fejecskéjét ide-oda illegetve. — Miért hívjanak vörösbegynek, mikor egészen szürke vagyok. —- Óh, kicsi barátom — felelte az Is­ten — most látom csak, hogy elfelejtettem a tollakat vörösre festeni melleden, de várj csak egy pillanatig, rögtön helyrehozom a hibát. De aztán csak mosolygott jóságosán és mondta t — Vörösbegynek neveztelek és vörös­begy is legyen a neved, de magadnak kell utána járnod, hogy vörös melltollaidat meg­szerezzed. Aztán meglengette a kezét s vörösbegy megint kirebbent a világba. Mély gondolatokba merülve repült ke­resztül a paradicsomon. Mit is tehetne, hogy megszerezze magának a vörös tollakat. Az egyetlen jó ötlete az volt, hogy a vadrózsa­bokorban keresett magának szállást. A sűrű tövisbozót, szúrós tövisei között építette fész­két. Abban reménykedett, hogy egy rózsa levél odatapad majd szürke melltollaihoz és a maga színét odaadja azoknak. Végtelen idő telt el azóta a nap óta, mely a földi napok leggyönyörűbbje volt. Azóta ember meg állat elkerült a paradi­csomból és a földet árasztotta el. És az em­berek már annyira haladtak, hogy megtud­ták művelni a földet, tudtak hajózni a ten­geren, tudtak szép nagy házakat meg tem­plomokat építeni. Aztán eljött az új nap, amelyre örökké fognak emlékezni az emberek. És ezen a napon a vörösbegy ott ült egy kicsi ko­pár dombon, Jeruzsálem falai előtt, és dalolt bókáinak. A kis vörösbegy fiainak a terem­tés napjáról dalolt és arról, hogy hogyan kapta a nevét. Ugyanazt ugyanúgy elmesélte minden vörösbegy fiókájának, a legeslegelső időtől fogva. —■ És látjátok, —* fejezte be szomorúan meséjét a vörösbegy — a teremtés napja óta számtalan sok nap telt el, rengeteg rézsa hervadt már el, és rengeteg apró vörösbegy kelt ki a tojásokból, annyi, hogy nem akadt senki, ki összetudná számlálni őket, de azért a vörösbegy még máig is, csak egy szürke kicsi madár. Még egyetlen egynek sem sike­rült a vörös melltollakat megszereznie. A kicsi fiatal madárkák kitátották olyan tágra, amilyenre csak tudták a csőrüket és kérdezték, hogy elődeik nem iparkodtak-e valamilyen hőstettet véghez vinni, hogy a megbecsülhetetlen vörös szint megszerezzék? — Mindannyian megtettünk minden lehetőt, — csicseregte a kis madár — de nem sikerült. Már a legelső vörösbegy talál­kozott egy madárral, mely szakasztott olyan volt, mint ő, és ez iránt a madár iránt he­ves szerelemre gyulladt. Csak úgy lángolt keblében ez a meleg érzelem. — Oh, — gondolta akkor a kis vörös­begy — most már mindent értek I A jó Is­ten úgy gondolja, hogy lángolón kell szeret­nem, hogy szerelmem tüzőtől vörösre gyűl- janak melltollaim. De így sem sikerült neki vörös tollakat szereznie, mint ahogy egynek sem sikerült közülünk és nektek sem fog sikerülni soha! A kicsiny, fiatal madarak búbánatosan csicseregtek, fájt nekik, hogy piros tollak so­hasem ékesíthetik majd kicsiny, pelyhes mellüket. — A dalunkban is bizakodtunk, — da­lolta az öreg madár kitartó hanggal. — Már az első vörösbpgy is oly gyönyörűen énekelt, hogy kicsiny keble csak úgy tágult a nagy lelkesedéstől és hogy a reménykedés újra megszállta. — Oh, gondolta, tollaimat bizonyára

Next

/
Thumbnails
Contents