Dunántúli Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1941-1949

1949

72

igen értékes része az egyezségnek az, amelyben az állam az anyagi támogatást továbbra is biztosítja egyházunk számára az ott lefektetett módozatok szerint. Megítélésem szerint azonban sokkal nagyobb értékkel bír az a kötelezettség-vállalása az államnak, melyben a szabad vallásgyakorlatot és a kötelező hitoktatást biztosítja. Egyházkerületi felügyelői tisztemben éberen őrködni fogok azon, hogy egyházunk a szerződésben vállalt kötelezettséget maradéktalanul teljesítse s a napi politikától távol tevékenységében egyedül Isten országának építése legyen legfőbb törekvése. Meg vagyok győződve arról, hogy az állam felelős tényezői sem fogják oknélküli akadékoskodásnak tekinteni azt, ha szükség esetén a végrehajtó közegeknek a szerződés szellemétől eltérő, túlbuzgóságából fakadó intézkedéseire megfelelő orvoslás céljából az illetékes tényezőknek a figyelmét elnöktársammal együtt felhívjuk. Ha mindkét oldalt a kölcsönös bizalom és megértés szelleme hatja át, úgy hiszem, hogy ez olyan szerződés lesz, amelyből mind az államra, mind egyházunkra csak jó fog fakadni.

Egyházi alkotmányunk sok rendelkezése elavult, a mai kor követelményeinek nem felei meg. Sok intézkedése igen bonyolult és sok tekintetben nem számol kis és nagy gyülekezetek közötti különbözőségekkel. A most egybehívott zsinatunk lesz hivatva arra, hogy a változott viszonyoknak megfelelő, világos, könnyen érthető, az egyház lelki jellegét jobban kidomborító szabályokkal alkossa meg új alkotmányunkat. Fontos kötelességemnek tartom, hogy a zsinat munkájából erőmhöz és szerény tehetségemhez képest kivegyem a részemet.

Életkérdés számunkra gyermekeink valláserkölcsi nevelése. Ezt a jogunkat az állam szerződésben biztosította s ezt elhanyagolnunk bűn volna. Tisztában vagyok azzal, hogy az iskolák államosításával ezen a téren nagy nehézségek álltak elő, mert az eddig evangélikus felekezeti iskolákban tömörült tanulók a különböző állami iskolákban szóródnak széjjel s bizony sok olyan iskola lesz, ahol csak egy-két evangélikus tanuló van. Ezeket a tanulókat sem hanyagolhatjuk el, nem szabad, hogy érezzék, hogy az egyház mostoha gyermekei s nem kapják meg azt a valláserkölcsi oktatást, amely egy öntudatos, áldozatra kész evangélikus testvért fejleszt az egyénből. A hitoktatás és hitoktatók kérdésével való komoly foglalkozást egyik fő feladatomnak fogom tekinteni.

Másik nagy kérdésünk az áttelepítéssel elnéptelenedett gyülekezetek ügye. Sürgős megoldásra vár anélkül, hogy egy testvérünk is elvesztené az eddigi lelki gondozást. Nagy feladat vár e tekintetben az evangélikus gvámintézetre. A kölcsönös segítés érzésének kell uralkodni minden gyülekezetben. Az erősnek kell felvenni a gyengét és minden erejével támogatni őt. Nem mondhatja el egy gyülekezet sem, hogy én a sa iát problémámat megoldottam, másokkal nem törődöm, akkor, amikor sok gyülekezetünk a legnagyobb veszélyben van. Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be Isten országát. A gvámintézeti munka fontosságát is teljes egészében elismerem s annak előbbrevitelét kötelességemnek tartom.

Bár az áilammal kötött szerződés anyagi kérdéseinket egyelőre megoldja, szerintem már most elő kell készülnünk arra, amikor az állam anyagi támogatása teljesen megszűnik. Ezért pénzügyi politikánkat teljesen új alapokra kell fektetnünk. Idejében kell teremtenünk olyan anyagi alapot, amelyre bizton számíthatunk, amikor az államsegély megfogyatkozik, vagy megszűnik. Itt gondolok többek között a tized bevezetésére.

Gyülekezetünk életében igen fontosnak tartom az egyetemes papság elvének gyakorlati megvalósítását. Vegye mindenki komolyan az egyetemes papság elvét, ami tulajdonképpen nem más, mint Krisztus uralmának záloga. Egyházunk tagjai valamennyien papok legyenek s a külön szolgálatra elhívottak méltók legyenek a reájuk bízott tisztre s az egyházban ne pártok, hanem az Ige, az Isten törvénye uralkodjék. Minden olyan mozgalom és törekvés, amely ezt a célt szolgálja, öröktől fogva testvéri. Ellenben minden olyan törekvés, amely ez ellen van, a sátán rabszolgasága. Akik hívő egyháztagok s egyházi életben az ige vezető elvét vallják programmuknak, azok tekintsék egymást társuknak, s ne engedjék, hogy e világ fejedelme közöttük ellentétet szítson s egyiket a másikkal szembe állítsa.

E helyen akarom felhívni a gyülekezetek figyelmét a presbiterek választására. Presbiternek hívő embernek kell lenni, aki az igével táplálja lelkét, aki imádkozó, aki nem szégyenli Krisztus evangéliomát, aki felelősséget vállal az ő atyjafiáért s van erkölcsi bátorsága fegyelmet tartani magán, családján s mindazon, ami reá bízatott, s amiért felelősséggel tartozik. Ha meg akarjuk mutatni, hogy egyházunk életében valóban végbe megy a megújhodás, akkor figyelmünket, munkánkat ki kell terjeszteni a külmisszió felé is. Akkor van bennünk igazán élet, ha tudunk felelősséget érezni azokért, akik csak vágynak Krisztus után, vagy akik talán még nem is hallottak róla. Nem hat át bennünket igazán Krisztus szeretete, ha csak önző módon befelé fordulva élünk. Alvó egyház az, melynek nincs missziói tudata. Amily örvendetes látni a testvér református egyház milyen lelkesen tud épp a napjainkban a külmisszió felé fordulni, épp oly fájdalmas a mi magyar evangélikus egyházunk elmaradottsága e téren. Ébredjünk hát fel s csüggedés helyett közös munkával' Krisztusért dolgozzunk úgy be-, mint kifelé!