Dunántúli Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1911-1913
1911. augusztus
5 ség terheli. Egyházunk jövőjéről van szó. Ha tudjuk, hogy a szent czélok szolgálatánál, közérdekű intézmények megalkotásánál mily fontos tényező az anyagi erő, ha látjuk a haladás utján a szegénységből eredt nagy akadályokat, a sok hiányt, amit pótolni, a kiáltó bajokat, amiket orvosolni képesek nem vagyunk, ha gyűléseinken sorban azt hangoztatjuk, hogy népünk adóterhét a gyülekezetekben fokozni már nem lehet és e mellett azon segélyforrásért, amelyért törvényadta jogunk van, nyíltan, férfiasán szót emelni nem akarunk: vagy azt tanúsítjuk, hogy ügyünk igazságában magunk sem bízunk, vagy, hogy az egyházszeretetnek a jogért, igazságért helyt állani tudó bátorsága már letört. A közöny egyházunkat a tehetetlen szegénység bilincsében hagyja s a versenyen kikerülhetlen vereségre kárhoztatja. A közöny minden jó ügynek sírásója, a magasbra törő eszméknek porba rántója. Ennek megtörésére kell egyesülniük mindazoknak, akik előtt az egyház még szent örökség, mely a vallásos érzés ápolásával, az evangéliom hirdetésével áldást áraszt az életre, őrködik az emberiség drága kincse : a lelki szabadság mellett. Egyesülnünk kell a fásultság, kishitűség jegének tördelésére, a több helyen jelentkező langymelegség megszüntetésére, hogy egyházi életünk mezejét újra az élő hit nemes gyümölcsfái gazdagítsák. Mindaz, aki a maga körében szóval s jó példával éleszti a vallásos érzületet, azon törekszik, hogy a gyülekezetben ne a sziikkeblüség, anyagi önzés, vagy politikai érdek szabja meg a közügy intézésénél az irányt, hanem az áldozatkész buzogás az egyházért legyen a vezérlő csillag, mindenik lelkész, ki feladatának szentségétől áthatva az ige buzgó hirdetésével lankadatlan ápolja a hitet s a templomon kivül is apostoli hűséggel fáradozik, hogy minden törekvésében az egyháznak anyai szerető gondoskodása nyilatkozzék meg : jó munkát végez s áldott emléket hagy maga után vissza. A kúra pasztorális jelentősége ma nagyobb, mint valaha. Ennek fáradhatlan szeretettel gyakorlása erősiti azon köteléket, mely a családokat a templomhoz fűzi s azon meggyőződést érleli meg a társadalomban, hogy az egyház, mely a vallást, az erkölcsiség ezen első támaszát őrzi s intézményei által a szeretet áldásos hatását mindenekre kiterjeszti, a társadalom legelső jóltevője és méltó arra, hogy szegények, boldogok a hálás érzület melegségével ingatlanul ragaszkodjanak hozzá. 4- Épen azért teljes mértékben megérdemli a figyelmet a lelkészképzés kérdése. Kell, hogy az egyház kiváló gonddal ügyeljen fel a leendő lelkészek kiképzésére. Szükséges, hogy a theol. akadémiai tanári karral egyetértve, még áldozatoktól sem vonakodva tegye meg a kellő intézkedéseket, amelyek mellett reményelhető, hogy az ifjú Timótheusokban éled a hivatás érzete, hogy ők már a készület ideje alatt is bizonyos gyakorlati tájékozottságot nyernek s mint az evangélium szellemétől ihletett munkások lépnek ki a fáradalom mezejére, hol nem pusztán a jutalomdij iránt érdeklődnek, hanem jó pásztoroknak bizonyulnak, kik életüket is készek adni a juhokért s az igének szóval és tettel hirdetésében apostoli lelkesedéssel töltik be tisztük minden igazságát.
