Horváth Zoltán: A nagygeresdi egyezség (Miskolc, 1940)

Előszó

ELŐSZÓ. E szerény munkám, mely az evangélikus és a református egyházak között keletkezett egyezségeket tárgyalja, kiegészített alakja azon pályamunkámnak, melyet a tiszai ev. egyházkerület miskolci jogakadémiájának 1939. év őszén kiírt pályázatára nyújtottam be. A pályadíj odaítélésén túlmenőleg a bírálat méltónak tartotta nyomtatásban való megjelenésre. Maga a téma, nemcsak azért, mivel még tudományos feldolgozást nem nyert, hanem aktualitásánál és horderejénél fogva is megérdemli a két protestáns egyház figyelmét. A nagygeresdi egyezség és az annak a szellemében kötött egyezségek nyolcvan éven keresztül szolgálták a két egyház együttműködését, s még ma is — több mint húsz évvel a két egyház egyeteme között fennállott egyezség érvényének a megszüntetése után is — ennek a szellemében nyújt kezet a közös egyházépítésben a két testvéregyház. Igyekeztem rámutatni, hogy a két egyház közeledési törekvései mennyire tudatos szükségérzetből fakadtak a múltban. Hogy a két egyház közeledése ma mennyire parancsoló szükség, arról számtalan egyházi és társadalmi megnyilvánulás beszél, melyek mind a közös protestantizmus szellemiségének jegyében történnek. E munkában tárgyalt egyezségek felszínre hozzák csaknem hiánytalanul azokat az érintkezési felületeket, melyek erre az együttmunkálkodásra kínálkoznak. Ha a múltban voltak is zavaró tényezők, ezek sohasem a két egyház egymáshoz való jogviszonyának a természetében, hanem mindig az elégtelen és pontatlan jogi szabályozásban gyökereztek. Ennek a hangsúlyozása azért látszik szükségesnek, mert a két egyház egyeteme, talán a multak kiábrándító tapasztalatai után, idegenkedik egyetemes egyezség kötésének a gondolatától. Ezért