Horváth Zoltán: A nagygeresdi egyezség (Miskolc, 1940)

Történelmi sorsközösség

azon egyházpolitikának csaknem egyirányú eredői, azért a kettőt teljesen szétválasztani lehetetlen. Mindamellett a sokat igérő és nagy társadalmi és irodalmi visszhang mellett jelentkező uniós törekvések mellett a két egyház jogviszonyát a protestantizmus igazi szellemében szabályozó egyezségek az irodalomban is csak a szegény rokon szerepét játszák, jóllehet sokkal nagyobb hivatásuk volt a múltban és vár rájuk a jövőben is — szerény véleményünk szerint — mint sokszor a szükséges őszinteséget nélkülöző uniós irányzatokra. Ennek tulajdonítható, hogy az egyházjogi irodalomban is jóval kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a köztudatban a nagygeresdi egyezség elnevezése alatt jelentkező és a két egyház összefogását célzó egyezségeknek, mint azt a hitéleti és az egyháztársadalmi téren elfoglalt jelentőségük miatt megérdemelnék. Az egyezségek és az unió kapcsolatát tehát tisztáztuk. Mivel közös egyházpolitika eredőiként s nem egymástól elszigetelt jelenségekként jelentkeznek, megokoltnak látszik, hogy rámutassunk az uniós törekvések főbb szellemtörténeti mozzanataira is. 2. Történelmi sorsközösség. ' A két egyház szervezeti kapcsolatait szabályozó nagygeresdi egyezség szellemtörténeti alapjait a megelőző századok törekvéseiben bírja, melyek a két egyház együttműködését célozták. A katolicizmus egységével szemben a protestantizmus egységének a gondolata nem megvalósíthatatlan ködképnek tünt fel, hanem a kor szavának sürgető parancsát érezték ki belőle a reformáció első századának nagy prédikátorai. Míg a reformáció őshazájában csakhamar rájöttek, hogy az unió a két fél dogmai merevsége miatt teljesen lehetetlen, addig a magyar földön, részint külső körülmények súlya alatt, sokkal inkább azonban azért, mivel ezek az ellentétek csak letompítva érkeztek cl hozzánk és a dogmai kérdések körül a nézetek nem voltak annyira kikristályosodva, mint amott, hosszú ideig még fennállt az uniónak a komoly