Kovács Sándor: A magyar evang. egyházi alkotmány jellegzetes vonásai (Budapest, 1937)

6 vallásfelekezetnek a maga hitét valló elöljárói vagy superintendenseí legyenek.*) Ez a rövid törvény tehát a legelső vallásügyi alaptörvény, amelyet a későbbi országgyűlések kiegészítő rendelkezésekkel bővítettek vagy utóbb korlátoztak. Az 1607/1608., az 1647/48., az 1790/91-iki vallásügyi törvények, mint önállóságunk és szabadságunk biztosítékai, belekerültek az evang. lelkészi eskü szövegébe is. A magyar nemzet a váradi béke (1538) óta két országban élt. A török hatalom benyomult az ország szivébe, a fővárossal együtt elfoglalta az egész Alföldet, éppen a magyarlakta területet s e földrajzi helyzet kényszerítette a keleti országrészt, Erdélyt, hogy külön országgá alakuljon. Erdély már 1555, 1565 év óta, tehát az anyaországot megelőzően megalkotta a maga vallásügyi alaptörvényét, aminek uralkodó gondolata szintén a vallásszabadság és vallásegyenlőség. Csak a XVII. században, az egymást követő erős egyéniségű ref. fejedelmek idejében (Bethlen Gábor, a két Rákóczi György s a két Apafi Mihály) jelentkezik enyhe formában a ref. államvallás, helyesebben a ref. fejedelmeknek udvari vallása, azonban ez inkább a gyakorlatban érvényesül, mint tételes jogszabályokban. A jogélet alapjául csonkítatlanul megmaradt a vallásszabadság és vallásegyenlőség elve. Az államvallás kiváltsága legfőképen abban nyilvánult, hogy a gyulafehérvári róm. kat. püspökséget 1715-ig nem töltötték be, a jezsuitákat időnkint száműzték, a fejedelmi család és udvara állandóan a ref. istentiszteletekre járt, a ref. iskolák és egyházi intézmények nagy alapítványokban és fejedelmi jótéteményekben részesültek. Egyébként a katolikusok *) Viennensis articulum attinet; deliberatum est per status et ordines inclyti regni Hungáriáé : 1. §. Ut religionis exercitium, tam baronibus, magnat.ibus, nobilibus quam etiam liberis civitatibus, ac universis statibus, et ordinibus regni, in suis, ac íisci bonis ; item in confiniis quoque regni Hungáriáé, militibus Hungaris, sua cujusque religio, et confessio; nec non oppidis, et villis eam sponte, ac libere acceptare volentibus, ubique liberum relinquatur : nec quisquam omnium in liberó ejusdem usu, ac exercitio, a quoquam· impediatur. 2. §. Quinimo ad praecavenda inter status, et ordines aliqua odia, et dissensiones ; ut quaelibet religio ; suae professionis superiores, seu superintendentes, habeat; statutum est.