Mikler Károly: Magyar evangélikus egyházjog (Budapest, 1906)

I. Könyv - Első rész

97 1791-iki zsinatok a lengyel kánonokat. Csak világi elnököt ismernek. Az 1790-iki törvények által biztosított ama jog, mely szerint a vallásügyi sérelmek országgyűlési tárgyalásul szolgálhatnak, nem érvényesült jó ideig, pedig Ferencz uralkodása alatt a törvényben biztosított vallásszabadság elvén a klérus ugyancsak túltette magát; az udvari kanczellária és a helytartótanács pedig gyakran olyan rendeleteket bocsátott ki, a melyek a törvény világos rendelkezéseivel homlokegyenest ellenkeztek. Oka ennek az volt, hogy 1812-ig, a míg országgyűlések voltak, a franczia háborús viszonyok az országgyűlés idejét igénybe vették, hogy az országos sérelmek s így a vallásügyi sérelmek orvoslását későbbre kellett halasztani; 1812-től 1825-ig pedig egészben nagy sérelem esett az alkotmányosságon, mert a király országgyűlést nem hívott össze. Különösen a vegyes-házasságban élő prot. atyáktól vett térítvények érvényességének kimondásánál (1792. évi szept. 25-iki 21,098. sz. rend.) járt el törvénytelenül a helytartótanács, a mit csak egy 1793. jan. 28-ikán kelt udvari kanczelláriai rendelet orvosol némileg, kimondván, hogy csak azok a térítvények érvényesek, a melyeket a prot. fél önként adott. A vegyes-házasságok megkötése körül is sok méltatlan sérelem érte az evangélikusokat, melyekkel szemben a helytartótanács nem akart vagy nem mert védelmet nyújtani, pedig erre az 1790: XXVI. t.-cz. 15. §-a szerint egyenesen kötelezve volt. Ugyanis ez a szakasz kimondotta, hogy a vegyes-házasságok mindenkor a kath. lelkész előtt kötendők, de azok ellen bármely akadályt emelni tilos. Ennek daczára a r. kath. püspökök pásztorlevelekben hívták fel papságukat arra, hogy a vegyes vallású jegyeseket csakis az esetben adják össze áldással, ha az ev. vőlegény térítvényt ad, mely szerint az összes gyermekek a r. kath. vallásban fognak neveltetni. Ha pedig ily térítvényt nem ad, az esetben a házasságkötésnél áldás nélkül, csupán passiva assistentiára szorítkozzanak. Nyilvánvaló megsértése volt ez az 1790. évi XXVI. t.-cz. 15. §-ának, és mert a központi kormány nem nyújtott védelmet, az. evangélikusok ismét csak a vármegyéhez folyamodtak. A vármegyék túlnyomó része átérezte a jogtalanságot s az egyik akként határozott, hogy ilyen esetben a felek — a vármegye felelősségére — az evang. lelkészhez forduljanak, a másik pedig úgy döntött, hogy az akaDR MIKLER: „Magyar evangelikus egyházjog". 7