Evangélikus Egyházi Értesítő, 1915 (8. évfolyam, 1-3. szám)

1915-01-20 / 1. szám

2

EVANG. EGYHÁZI ÉRTESÍTŐ

A pesti evangélikus egyház története.

— Doleachall Sándor „Das Erste Jahrhundert“ czímti munkája nyomán. —

Azok a diadalmas fegyverek, melyek a protestánsok számára a vallásszabadságot a bécsi, nikolsburgi és linzi békékben biztosították, alig pihentek még meg, máris veszedelemben forogtak mindazok az eredmények, melyeket kivívtak. A római katholikus egyház minden vereség után, mely érte, újból és újból támadásba kezdett, hogy a reformáció egyházát gyengítse, terjedését gátolja, elért eredményeit semmivé tegye. A XVH. század vallásszabadságért való harcai még alig csendesedtek el hazánkban, mikor Szelepcsényi, Kollonics, Karaffa a pozsonyi és eperjesi törvényszékeken, továbbá a Nápolyba hurcolt protestáns lelkészek szenvedéseiben bizonyították be azt az örök igazságot, hogy az erősebb mindig lábbal tiporja a gyengébbnek jogait, ha azok neki kellemetlenek.

Egyházunk történetének kétségtelenül legszomorúbb lapjai közé tartoznak azok, melyeken az eperjesi vértanuk és a nápolyi gályák szenvedői vannak feljegyezve. Csodálatunk, kegyeletünk és tiszteletünk koszorúja ezeké a vértanuké, — de ezekkel a véres áldozatokkal szemben mégis úgy látszik, hogy több és még nagyobb áldozatokat szedett a protestánsoktól az a csendes, de rendszeres üldöztetés, melyben

III. Károly és Mária Terézia alatt volt részük. A protestáns templomok ajtóit, melyeken belül Krisztus evangéliumát, az Isten és emberszeretet törvényeit, továbbá a hithűség és hazaszeretet kötelességét hirdették a lelkészek a buzgó hívek előtt, egymás után zárták be a jezsuiták és Istennek háza vagy üresen maradt, vagy a katholikus egyház szertartásai folytak le azok között a falak között, melyeket a szegény protestánsok gazdag áldozatkészsége, munkája, verítéke emelt nagy fáradságok közben. Ám e súlyos csapás mellé jöttek folyton újabbak. A nyilvános istentiszteletek és az egyházi tanácskozások betiltása, számtalan esetben a vigasztalás egyetlen megmaradt forrásának: a bibliának elkobzása újból és újból súlyosbította és keserítette a protestánsok napjait, amikhez még hozzájárult a minden eszközt felhasználó erőszakos térít- getés, az evangélikus házasfelek válópereinek is a kath. püspöki szék elé való utalása, a vegyesházasságoknak csak abban az esetben való érvényessége, ha katholikus pap előtt köttetett, a hivatalelfoglaláskor megkívánt katholikus eskü, melyben Isten anyjára, a boldogságos szűzre és minden szentekre kellett megesküdni a protestánsoknak is, — végül pedig a koporsónál is megnyilvánuló kíméletlenség, hogy az idegenben elhalt protestánssal szemben a katholikus lelkész megtagadta a legegyszerűbb eltemetést is. És mindezt a méltatlan üldöztetést és szenvedést nem lehetett még elpanaszkodni sem senkinek. A templomban nem mondhatták el, mert templomaikat elvették, egyházi gyűléseken nem sorolhatták fel, mert azokat nem engedélyezték, a királynak nem panaszkodhatták el, mert közös panaszaikat nem is volt szabad a trón elé vinni.

Ezekben a szomorú időkben, mikor már-már csüggedni kezdtek a gyengébbek, ébredt fel a remény váratlanul, hogy jobbra fog fordulni a helyzet. Mária Terézia kezeiből kiesett a kormánypálca és oly férfi kezébe került, akire a protestánsok közül nagyon sokan édes reménységgel tekintettek. És ezek a remények kezdettek teljesedésbe menni. II. József személyében egyéniség lépett a trónra, aki nem engedte magát befolyásolni sem előítéletek, sem másoknak

1. sz.

ellenszenve, sem hagyományok által. Nemes szív és idealizmus, jóindulat és tetterő, kötelességtudás és méltányosság díszítették szívét és az a hite önmagáról, hogy Isten neki a felvilágosodás akkor megindult nagy harcában nagy szerepet rendelt, folyton munkára serkentette. így sietett azt a szomorú állapotot, melyben a protestánsok voltak, megjavítani és a segítségért kinyújtott kezeket megragadni. 1781 október 25-én adta ki türelmi rendeletét, mely a protestánsoknak vallásuk gyakorlatát megengedi, templomok, lelkészlakok és iskolák építését lehetővé teszi mindenütt, ahol legalább 100 evangélikus család van, melyek az építési költségeket fedezni bírják, anélkül hogy állami adózásuk háttérbe szorulna, — a templomoknak azonban nem szabad sem toronnyal, sem harangokkal, sem utcára nyíló bejárattal bírnia. Az evangélikus lelkészeknek szabad az evangélikus filiákat meglátogatni. Az evangélikusok is viselhetnek mindenféle hivatalt, anélkül hogy a Máriára és a szentekre való esküt le kellene tenniök. Nem szabad kényszeríteni a protestánsokat, hogy katholikus istentiszteleteken részt- vegyenek. Minden reverzális megtiltatik, — a vegyesházasságokból született gyermekek, ha az apa katholikus, mind katholikusok, ha pedig protestáns, akkor a lányok anyjuk vallását követik. A protestáns püspökök a protestáns lelkészeket és egyházakat látogathatják és ellenőrizhetik. Az egyházi zsinatokat a helytartótanácsnak be kell jelenteni. Végül minden vallásfelekezetnek szigorúan megtiltatik, hogy a másikat gyalázza vagy háborítsa.

Ez a nevezetes türelmi rendelet nagyot javított a protestánsok helyzetén, nagy örömmel is fogadták, de minden jóakarata mellett is örök tanúbizonysága azoknak a rettenetes állapotoknak, melyekben előtte a protestánsok voltak s amelyeken segíteni akar. Másrészt pedig — bár ezzel sem a türelmi rendeletnek értékét, sem az uralkodónak érdemét kisebbíteni nem akarjuk — a protestánsok vallását a bécsi, linzi és nikolsburgi békékkel, illetve az azokat becikkelyező törvényekkel szemben tűrt vallássá sülyesztette. Á türelmi rendelet lényege mégis nem az, hogy őket megillető, törvényes jogaikba helyezi vissza a protestánsokat, hanem az, hogy egy üldözött vallásnak bizonyos kedvezményeket és jogokat biztosít, hogy fel tudjon lélegzeni, — de nem törvény, hanem az uralkodó jóindulata alapján.

Hogy ez csakugyan így volt, elég arra gondolnunk, hogy eddig a protestánsok, ha üldöztetések között is, de mégis büszkén ragaszkodtak vallásukhoz, szabad és karcsú tornyok emelkedtek a magas ég felé, melyek a falvakon és városokon áttekintettek s a harangszó az evangélikus templomokból is Isten dicsőségét zengve rezgett el a mezők felett, — most pedig szűk udvarokba kellett begyűlniök azoknak, akik az evangélium után szomjúhoztak és valósággal el kellett rejteni templomukat az utca elől, hogy meg ne lássák mások. A protestáns templomok, melyek büszke jelei voltak annak, hogy bátor és eredményes küzdelmet folytat az evangéliumi világosság, — íme megtűrt imaházakká csökkentek külsőleg. Hála Istennek, hogy belül ez a csökkénés nem nyilvánult meg, sőt ellenkezőleg. Bármily laza alap volt a meg nem koronázott uralkodónak rendelete, mely akármikor visszavonható volt,^ a protestánsok mégis örömmel fogadták, mert lehetővé tette nekik, hogy kapott sebeiket begyógyítsák s a további küzdelembe pihentebben és újból ébredt bizalommal induljanak. Éppen ezért e rendelet hatása alatt sok egyházközség alakult meg hazánkban s erre az időre esik a pesti evangélikus egyház újraébredése is.