Evangélikus Egyházi Értesítő, 1913 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1913-11-30 / 3. szám
56 EVANG. EGYHÁZI ÉRTESÍTŐ 3. sz. szálakat, melyek közös nagy érdekeink megvalósítására szükségesek; ha pedig törvényre emeli, hagyományos alkotmánytiszteletünkből kifolyólag feladva a negátió álláspontját, a megvetett, alapon, új alakban, közös erővel és buzgósággal lássunk majd hozzá egyházunknak — az ország szivéhez méltó — felépítéséhez. Továbbá mint felkiáltójel áll előttünk a reformáció négy százados jubileuma. Méltó kíváncsisággal tekint reánk az egész ország evang. közönsége, hogy mi, mint anyagi és szellemi tekintetben első egyházmegyéje az országnak, hogyan és mivel fogjuk megünnepelni ezt az epochális évet ? Bár napi kérdéseink mellett, mi ennek a fontos kérdésnek idáig időt nem igen szenteltünk, mégis biztat a remény, hogy egyházmegyénk is méltó alkotásokkal fogja emlékezetessé tenni a lelkiszabadság felvirradásának napját. Hitbuzgó- ság áldozatkészséggel párosulva mindig megtermi a maga nemes gyümölcseit. Ajánlom e fontos ügyet egyházközségeink becses figyelmébe. Nem kevésbbé fontos, sőt hitéletünk fejlesztésének elengedhetetlen kelléke a hívek általános megadóztatása. Abban a javaslatban, melyet dr. Szalay Sándor úr, a III. kerület buzgó egyházfelügyelője az egyházmegyéhez beterjesztett s amely javaslattal az egyház- községek elnökségeinek értekezlete több Ízben foglalkozott, helyes módját szabja meg egyrészt az egész fővárosban élő evang. hívek nyilvántartásának, másrészt azok általános megadóztatásának is. Szerintem ennek a javaslatnak elfogadása nagy lépéssel vinné előbbre a fővárosi egyházak egyesítésének kérdését, anélkül, hogy a ma autonómiájukat oly féltékenyen őrző — s az egyesítést nagyon is fekete szemüvegen néző — egyházakon sérelem esnék. Az apostolnak amaz intelmét „a szentek szükségeire adakozók legyetek“ (Rómabeliek 12. r. 130.) — minden hívőnkkel szemben meg kell valósítanunk egyházaink folyton fokozódó igényeinek szempontjából, amint azt Alkotmányunk 250. §-a előírja, de azért is, hogy ezzel egyházaink az előttük álló nagy feladatokat könnyebben megoldhassák. Anélkül, hogy az anyagiasság terére lépnék, első helyen kell említenem lelkésztestvéreim fizetésének kérdését. Ha figyelembe vesszük a fővárosi élet drágaságát s a társadalomnak a lelkészekkel szemben lámasztott igényét s ha vesszük lelkészeinknek a legtöbb egyházban a főváros életviszonyaihoz mért aránylag igen alacsony javadalmazását, — amit még súlyosbít az évek óta tartó nehéz gazdasági válság, a hitközöny terjedésével együtt járó funkciók hanyatlása s az állami anyakönyvvezetésből eredő jövedelmek nagymérvű megcsökkenése, — elérkezettnek látom az időt arra, hogy egyházközségeinknek figyelmét erre az égető kérdésre irányítsam. Nem egyszer hallottam már azt a panaszt, hogy egyházközségeink szűkös anyagi viszonyaik miatt ilyen vagy olyan egyházi intézményünk támogatására áldozni nem képesek és mégsem gondoskodnak jövedelmeik fokozásáról, holott Alkotmányunk 252. §-a erre módot ad, csak élni kell vele. Igenis, a főváros minden meglett ev. tagját személyes járulék fizetésével be kell vonni az egyház cselekvé- nyes tagjai sorába s nem szabad tétlenül nézni, hogy tíz tag közül alig egy-kettő tesz az egyház iránti kötelességének eleget. Tapasztalásból tudom, hogy sok egyenetlenség, sok panasz, keserűség és irigység szűnnék meg az általános megadóztatás végrehajtásával. De meg kell ezt tenni a közalapi járulékok pontos megállapítása szempontjából is, nehogy felsőbb hatóságaink egyenesen rákényserítsenek e lépés megtételére. Figyelmet érdemel a kispest-erzsébetfalvai missziói egyház anyásítása is, amely kérdéssel ezidei közgyűlésünk már foglalkozott. Közel négyezer evang. hivő lelki gondozását látja el két községben a mostani missziói lelkész: Máté Károly. Emellett hét és félszáz gyermek hitoktatása nehezedik vállaira, nem is tekintve a diasporában levő 15 község ev. híveinek gondozását. Állami tanítók segítségével a hitoktatást még csak elvégzi, de a hívek gondozását egymaga képtelen ellátni. A bajon úgy vélek leginkább segíteni, ha mindkét gyülekezet számára az államtól kongrua- s a hitoktatás fejében megfelelő segélyt kérünk. Én hiszem, hogy az állam, tekintve a két község lakosainak vallás-erkölcsi életben való nevelésének — szociális szempontból is — nagy fontosságát, méltányos kérésünk elől nem fog elzárkózni, annyival is inkább, mert ennek a népnek elhanyagolása az állam kárát és veszedelmét is jelenti. Mint további fontos s hitéletünkben mélyen belevágó kérdés a belmissziónak mélyebb alapra való fektetése. Mondhatnám, létérdeke egyházunknak, hogy ifjúságunknak különösen ama részét, amely környezetében a vallás és egyház iránti gyűlöletet szívja magába, vagy életviszonyainál fogva az iskola köréből elvonva erkölcsi életét veszélyeztető légkörben mozog, bölcs útmutatással egyházunknak buzgó, hasznos tagjaivá neveljük. A belmisszió kérdésével kapcsolatos a diakonisszaügy végleges megoldásának kérdése. Méltóztatnak tudni, hogy a pesti ev. magyar egyház e téren a kezdeményező lépéseket már megtette s több kevesebb szerencsével egy-két diakonisszát alkalmazott is. Tervünk az, hogy hitéletünknek eme fontos kérdését egyházmegyei úton az összes egyházközségek bevonásával rendezzük. A tervezeti szabályzat már elkészült, letárgyalását rövid időn belül végrehajtjuk s én hiszem, hogy nemcsak egyházközségeink, de híveink is át- . hatva az ügy fontosságától, anyagi erőikhez mérten hozzájárulnak annak végleges megoldásához. S ha e téren siker koronázná törekvésünket s akár egyf-, diakonissza-anyaház, akár a diakonisszák végleges alkalmazásával oldanék meg e kérdést, a reformációig négyszázados ünnepét ezzel is méltó módon emlékeze-p tessé tennők. Az ügy iránti buzgóságnak és áldozat-|g készségnek nemes és követésre méltó példáját már» megmutatta t. egyházmegyei felügyelő úrunk a pestig ev magyar egyházban tett nagylelkű alapítványával» s én hiszem, hogy az ő nemes példája követőkre» talál még sok kegyes hívünk szívében. Végül méltóztassanak megengedni, hogy egy percet szenteljek a hitoktatás kérdésének is. Ha tekintetbe vesszük azt az állandó nagy fluctuációt, mely híveink egy nagy részét a város egyik oldaláról a másikba tereli s a perifériákról a fővárossal szomszédos gombamódra növekedő telepekre vagy községekbe viszi, csakis egy egységes tanterv mellett érhető el egyik iskolából a másikba kerülő gyermekeinknek nagyobb zökkenés nélkül való sikeres oktatása. Az egyetemes közgyűlés 1910-ben a pesti ev. magyar egyháznak megengedte, hogy az egyetemes tantervtől eltérő tantervet használhasson a főváros különféle iskoláiba járó növendékeinek oktatására. Több egyház azonban ma is az egyetemes tanterv alapján végzi a hitoktatást, aminek eredménye az, hogy egyik iskolából a másikba átmenő gyermekek, a tananyagnak egy vagy más részét egyáltalán nem tanulják s így oktatásuk is hézagossá válik. Ezen a bajon csak úgy lehet segíteni, ha vagy a pesti ev. magyar egyház tantervét fogadja el valamennyi egyház, vagy pedig visszatérünk az egyetemes egyház tantervéhez Ajánlom ezt a kérdést is egyház- községeinknek megfontolásra.
