Evangélikus Egyházi Értesítő, 1912 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1912-07-15 / 2. szám

EVANG. EGYHÁZI ÉRTESÍTŐ

2. sz.

52

hanem a benső vágy, szorongatás indítják meg a kötelességet, mellyel Önnek tartozom. Pirulással kell itt mondanom, hogy pénzt az adósságom lerovására most nem küldhetek, de sőt még egy egész esztendeig sem, azonban nem kellene pirulnom, ha eddig egyáltalán nem lettem volna abban a helyzetben, hogy pénzbéli adósságomat is leróhattam volna. Azonban kettős pirulással és fájó szívvel kell bevallanom, hogy bizony nagyop is sokszor visszafizethettem volna azóta e kölcsönt és nem tettem. Miért nem? Azt mindenki tudja, kit Isten nagy kegyelme és végtelen szeretete megtérített bűnös útjáról az 0 igaz útjára a mi Urunk Jézus Krisztus által. Mert ezelőtt teljesen a bűn hatalmában voltam és ez, a sátán, nékem a jót tenni és a rosszat hagyni nem engedte.

Nagytiszteletűséged talán csodálkozni fog, honnan és hogy beszél ez az ember? Vagy talán: beszéd ez csupán vagy érzése-e a szívnek? Talán szerezhetnék Önnek egy kis örömet, ha rövidesen leírhatom eme lefolyt egy és egy negyed év történetét, bizonyságául annak, hogy szívem érzéséből fakad e levél. Az egy évről, az egészet összevonva csak annyit mondok, hogy bűnnel kezdtem, bűnben jártam, bűnben gázoltam. Pénzt kerestem sokat, pénzt költöttem még többet. Míg ama örvényhez nem értem, mely a halálba sodort volna, ha nem hallgattam volna az Úrra: „lépj arra a kősziklára az örvény mellett és meg lész mentve.“ Nem egy képletet, egy hasonlatot mondok most, hanem egy tényt. Mert a bűn egy ösvény, mely lefelé sodor. És midőn láttam, hogy az indító ok ez örvény felé ismét csak a bűn volt és hogy a sátán minden ígéretével csak újból és mindég jobban megcsal, történt december 16-án, hogy felakartam magam akasztani. (Ez utolsó szót ugyan nehezen írtam le, azonban muszáj, mert ezáltal történt megmentésem.) A legnagyobb elszántsággal kerestem a helyet és éjszaka a pillanatot, ahol senkitől meglephetve tehetném az utolsó bűnt. De ugyanekkor támadtak bennem a gondolatok, ki vagy te ? miért éltél, vagy miért élsz ? azért él-e az ember, hogy pénzt keressen ? kincseket harácsoljon ? melyek mind nem boldogíthatnak, de melyek mind mulandók és romlásnak vannak kitéve, — vagy pedig azért hogy itt éljen Istennek és aki jónak találtatott, az vegyen örök üdvösséget Istennél, a többi azonban örök kárhozatot a sátánnál, akinek szolgált ? És tovább : ki az Isten ? és ha meghaltál, a tested itt marad mozdulatlanul; de mi történik azzal, ami benned él, — a lélekkel? hogy az semmivé váljék, az épp olyan lehetetlen, minthogy lehetetlen, hogy a végtelennek vége legyen. Ha az ember a testi halállal megszűnnék létezni, akkor az ember a legnyomorultabb teremtés volna, nyomorultabb az állatnál, akkor a gyermeket már születésénél meg kellene fojtani, hogy ne legyen kitéve a sors játékának, akkor igaza volna annak, aki csak magának él.

De mind e felett nem sokáig kell tudákolnunk, mert, amit az ész elforgat és felforgat azt a szem tisztán látja és a szív tisztán érzi.

A gonosz azt mondja: te okos vagy, tedd ezt, tedd azt, igy kell segíteni magadon, úgy kell segíteni magadon és amikor valamennyi csalásainak felültünk, akkor cserben hagy, mert nincs is hatalma segítségünkre lenni. Isten azonban a tett gonoszságot is javunkra fordíthatja, mert a triínt, mely bennünk lakott megutáltatja mindezekután velünk. A mai istentiszteleten a hitetlen Tamásról volt szó és a lelkész többek között azt mondta, hogy annál, ki Isten előtt meghajol, az Úr a büntetést áldássá változtatja és hogy mennyire igaz ez, magamon tapasztalhattam.

Szóval az az Isten, aki az öngyilkos gondolatokat üdvösebb gondolatokká változtatta, az öngyilkos és gonosz kezeket is átváltoztatta imára kulcsolt kezekké, meghajtotta a merev térdeket, összetörte a kemény szívet és megengedte mégegyszer a már-már teljesen elveszett bűnösnek, hogy imádkozzék szíve mélyéből. És íme, ez ima megmentett. Mert az Isten él és mi nem a levegőnek szolgálunk és imádkozunk, nem hagyott 0 felelet nélkül ismét felkelnem, hanem a régit összetörte és adott egy új szívet és új lelket.

És ahogy Isten e nagy szeretetét végrehajtotta bennem, a külső embert is le kellett vetkőztetnem és mivel dolgozni már nem tudtam, mivel három évig nem dolgoztam, meg kellett a munkát is ismét tanulnom és így ide Wilhelmsdorfba kerültem. „Wilhelmsdorf“ egyike ama intézeteknek, melyeket egy itteni igen hű és buzgó lelkész Bodelschwing Vilmos 30 év előtt alapított. Az öreg Bodelschwing három évvel ezelőtt meghalt. 0 itt Bielefeld körül alapította a „Bethel“ intézetet epileptikus gyermekek gyógyítására, azonkívül több intézetet epileptikusok részére, nagy elmebeteggyógyintézeteket, kórházakat, melyeknek leghíresebbike a „Tannenwald“ diakónusok kiképzésére, továbbá alkoholisták gyógy- és menhelyét és számos közhasznú épületet. A munkástelepeken „Wilhelmsdorf“ itten, „Hoffnungstal“-ban Berlin mellett és egy Freistadt-ban Hamburg irányában, mindenki, ki munka nélkül van, külsőleg vagy bensőleg tönkre jutott vagy bármely más oknál fogva kint nem tud létezni, bármikor fel lesz fogadva. A telepek maguk sok száz holdas birtokból állanak, regényes szép vidéken nagy erdőségekkel, mezők, rétek, óriás mezőgazdasággal, saját postával ellátva stb. Hogy körülbelül egy képet írhassak le róla, csak azt akarom megemlíteni, hogy az intézetekben itt Biele- feldnél 7000 ember találja az egész éven keresztül állandó menedékhelyét, az összes intézetek önön- maguk tartják fenn magukat, a telep „Wilhelmsdorf“ azonkívül eladásra termeszt évenként 4000 mázsa burgonyát, naponkint 600 liter tejet, 6—800 tojást. Ezek egynéhány számok ott, ahol minden hivatás a legnagyobb rendben megtalálja munkáját. Itt találni volt katonatiszteket, orvosokat, bírákat, gyógyszerészeket, alacsony és magasrangú embereket. Az én szobámon van többek között egy fogorvos és egy kémikus. A vándor, ki hiányos ruházatban jön, kap új ruhát, cipőt, inget, sőt pipát és dohányt vagy bármit, amit kíván, amiért egy bizonyos ideig dolgozik, azután tovább mehet teljesen újonnan felöltözve. Kinek a külvilággal valami rendezni valója van, az idejön és rendezi azokat, ezalatt teljes ellátásban részesül és naponként 25 pfennig fizetést kap, amiből külön kívánságait: ruházat, kefét, dohányt stb. fedezi.

Szóval ide jöttem, hogy új életem főágát — a munkát — megtanuljam. De ha én a munkára edzve akarom Wilhelmsdorfot elhagyni, úgy legalább egy évig itt kell maradnom. Már pedig fél munkát tennem most már semmi szín alatt nem szabad és nem akarok. Ezért kellett tehát írnom, hogy tartozásomat, melyet most visszafizetni nem tudok, még egy egész esztendeig is képtelen leszek leróni.

Bocsásson ezért meg Nagytiszteletűséged, én szívemből bánom, az Úr azonban, ki e jó művét bennem megkezdte, végre fogja azt hajtani.

És most, hogy miért írom tulajdonképen e leve-