Evangélikus Egyházi Értesítő, 1910 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1910-06-10 / 2. szám

Hunfalvy Pál.

írta és az Ev. Családi Kör Hunfalvy-ünnepélyén felolvasta:

dr. Szigethy Lajos.

A XIX. század első tizedeiben valóságos csillag- hullás volt a magyar égen. Annyi kiváló emberünk született ekkor, mintha csak azt akarta volna a gondviselés, hogy annak a cenki fiatal grófnak, ha majd kilép a közélet terére, legyenek munkatársai, a magyarságnak, e kelet népének nyugat népévé való átalakításában. Ebből a századeleji csillaghullásból bő rész jutott az istenáldotta Szepességnek is. Ha Weber Samunak magyar szívvel írott német könyvét, az „Ehrenhalle verdienstvolle Zipser“-t olvassuk, bámulva látjuk, hogy a múlt század eleje körül mennyi kiváló emberünk került ki a Szepességről. És ezeket a kiváló „Zipser“-eket, mintha csak testvérek volnának, egyaránt jellemzi a végtelen kötelességhűség, hivatásuk legapróbb feladatainak a pendantságig menő betöltése, az emelkedett gondolkodás, igazi humanis- mus és a gyermekded, naiv kedély.

Olyanok ők, mint otthon maradt egyszerű rokonuk, a szepesszombati földmíves polgár, aki verítékét hullatva szántja földjét. De ha egy percre megpihen s kezét az eke szarván nyugtatva felemeli szemeit a Tátra bérceire, lelkének érzései és gondolatai is magasra szárnyalnak. Ha felhőbe rejtőzik a bérc csúcsa, arra tanítja, hogy Isten bölcsességének és hatalmának titkai is el vannak rejtve előlünk, mert azok minden emberi értelmen felül vannak. Ha napsugár aranyozza be a hegyeket, mintha csak a mennyország mosolyogna be szive közepéig s minden azt hirdeti neki, hogy „Isten szeretet“.

De a múlt század első harmada nemcsak általában hazánkat, hanem a mi szeretett pesti egyházunkat is megajándékozta kiváló szepesi férfiakkal, akik nevükkel ennek fényét gyarapították, szivük, lelkűk erejével ezt felvilágosítani igyekeztek. Említhetem ezek között a tudós Haberern Jonatánt, akinek nevét megörökíti egyházunk évlapjain a saját érdeme is, de hozzá méltó éllettársáé is, aki szintén szepesi ősök ivadéka. Idősb Bókái Jánost, a nagy orvost és jó embert, egyházunk egyik oszlopát. Frommhold Károlyt, a másik nagy orvost, német gyülekezetünk áldott emlékű felügyelőjét. Pákh Albertet, a Szepesség neveltjét, az iglói szuperintendens fiát, a Vasárnapi Újság megalapítóját. Az emigráns Ludwigh Jánost. A 49-iki kormánybiztost, Irányi Dánielt. Zsedényit, egyetemes egyházunk vezérét, mecénását, vértanúját. A szabadságharc első katonáját, Görgeit. Tavaszi Lajost, gimnáziumunk igazgatóját, a vitéz 48-as honvédkapitányt. A másik vitéz honvédet, idősb Bexheft Ármint, a kiváló hírlapírót, a veressapkások egykori hős főhad- iiagyát. A költő lelkű, mély szívű Lindner Ernőt.

De nem folytatom tovább e sorozatot: hisz nem a szepesiek, hanem egy szepesi embernek dicséretét akarom hirdetni, Hunfalvy Pálét, akiben én a szepesi erények megtestesülését látom.

Széchenyi István munkatársai, eszméinek, céljainak, törekvésének osztályosai között előkelő helyet foglal el Hunfalvy Pál is, akivel szintén a XIX. század ajándékozta meg nemzetünket.

Hunfalvy Pál 100 esztendővel és másfél hónappal * ezelőtt, 1810 március 12-én született Nagyszalókon^. Szepesmegyében, szegény, német földmíves szülőktől. Életének mintegy jelképe a szülőföldje: az az igény- j télén kis falu a Magas-Tátra aljában. Alacsony sors- , bői fel a hírnév napsugaras magaslatára emelte fel {

őt is sorsa, vagy inkább egy hosszú életnek céltudatos, szakadatlan munkássága.

Már gyermekkorában kitűnt nagyratermettsége, mely még a különben protestáns falu csekélyszámú katholikusait gondozó plébánusnak figyelmét is magára vonta. Bábiztatta hát Hunsdorfer uramat, Hunfalvy Pál atyját, hogy fiát taníttassa tovább, s hogy kedvet adjon neki, még a kis tizedet is elengedte, amit a protestánsok is fizettek a plébánusnak.

így került Hunfalvy Pál 13 éves korában a kézs- márki híres evangélikus gimnázium tanulói közé. A jámbor falusi fiút egészen megdöbbentette ez a roppant nagy város — melynek, közbevetőleg leg}ren mondva, akkor 3000 lakosa volt — úgy, hogy ki sem mert mozdulni hazulról, nehogy eltévedjen. Szerencséjére volt lakótársa, akivel együtt mehettek iskolába a Szücs-kapun át, melyet vallásos képeken fejlődő fantáziája Jeruzsálem kapuihoz hasonlított. Bámulta iskolatársait is, akik latinul jobban tudtak nála, de arra meg büszke volt, hogy a bibliában meg a Luther kátéjában ő volt az erősebb.

De a latinban is csakhamar megelőzte összes társait, sőt az iskolai tanulmányokkal meg nem elégedve, megtanult franciául s szorgalmasan használta az iskola gazdag könyvtárát. Magyarul azonban még nem tudott az az ifjú, akit a gondviselés arra jelölt ki, hogy majdan a magyar nyelvtudomány úttörő apostola legyen. Tizenhétéves korában kezdett magyarul tanulni Miskolcon, ahová éppen ezért ment át két esztendőre diáknak.

Szive azonban ismét visszavonzotta édes szülőföldjére. Milyen boldog volt, mikor újra meglátta Gömör határhegyéről szülőföldjének ősz, havas ormait. Örömest felejté Miskolc melegebb táját, szőlőjét, dinnyéjét, csakhogy újra ott lehet a gyermekálmoktól szent bércek alatt. Újra kézsmárki diák lett, elvégezte itt a filozófiai, jogi, theologiai tanfolyamot. Most már tudott magyarul, de még mindig csak távolról szemlélte a nemzeti törekvéseket, mint aki a Tátra csúcsáról látja a távol ködébe merült vidéket.

Ekkor Széchenyi „Világ“ című munkájának olvasása gyújtott lelkében is világosságot. Maga írja: „Aki kavicsban drágakőre találna, nem lepetnék meg örvendetesebben, mint mi Széchenyi Világától... Elővettük a Hitelt, élő Berzsenyit, Kisfaludyt, Kölcseyt; s mintha fiúi fogadtattunk volna, buzgóság gerjede bennünk a magyar művelődésért.

Ezután szerencséjére, de tegyük hozzá, hogy nemzeti művelődésünk szerencséjére is, alkalma nyílt még jobban megismerni s megszeretni a magyar nemzetet, melyet édesanyjául fogadott. Nevelő lett Aszódon a báró Podmaniczky-családnál; s hogy ebb^n a tisztében is mennyire egész ember volt, mennyire megtette kötelességét, elég, ha megemlítjük egyik tanítványát, Podmaniczky Frigyest, a későbbi vitéz honvédet, írót, közéletünk egyik legszeretetreméltóbb alakját. Tanítványaival külföldön is járt, hosszabb ideig Drezdában is tartózkodott s így élete egy másik hivatása is mintegy megnyílt előtte, amire a szepesi német ifjút születése is utalta, hogy közvetítő legyen a német és magyar kulturvilág között.

Az Athenaeumban megjelentek cikkei: a drezdai levelek, a kézsmárki emlékek és klasszikus tárgyú tanulmányai, melyekért a legértékesebb elismerés ko- szorúzta; 1841-ben, Bajza József és társai ajánlatára az akadémia levelező tagjául, 1842-ben a Kisfaludy- társaság tagjául való megválasztattása.

A korán hírnevessé lett fiatal tudóst szülőföldje igyekezett magához kapcsolni: 1842-ben meghívták

'