Evangélikus Egyházi Értesítő, 1909 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1909-10-20 / 3. szám
3. sz. KV am;, kc.yházi khtksítő 77 Amit az ifjú lélek a maga művelésére megkívánhat. amit a szellemi munkához szükséges gondnélküli anyagi ellátás józan föltételei megszabhatnak, mind együtt találja itt a vidékről jövő ifjúság. Az intézmény maga valósággal a szülői házat akarja pótolni, hogy ennek nevelő munkáját folytassa ott, hol apának, anyának félbe kellett hagynia. Igazi „Alma Mater“ lesz tehát, hogy mélyebben szántó- gatva a tudományos képzés közvetlen céljainál, — a rábízott ifjakat összetartsa a hitéletben, vezesse az erkölcsös jellemfejlődésben és útmutatója legyen Egyházunk tovább építésében. E magas cél mindenesetre olyan vezetőt kíván az intézmény élére, kiben egyházi életünk és tudományos haladásunk egyforma biztosítékot talál, hogy a keze alá kerülő ifjúságnak mindig atyai gondvise- lőj e és a fővárosi élet minden útvesztőjében bölcs Mentora lesz. Az illetékes felsőbb hatóság e díszes, de nagy felelőséggel terhelt állásra Góbi Imrét választotta meg egyhangú bizodalommal. Jobban, szerencsésebben alig is választhatott. Olyan férfiút kapott, ki a modern tanításnak, nevelésnek minden rendű és rangú faktorát szinte négy évtized becsületes munkájából közvetlen maga ismeri; elméleti részének pedig — kitűnő tankönyvei révén — maga is egyik, sok nemzedéket nevelt vezető embere. Ifjúsága az egyház szolgálatára készülésben telt el; három éven át volt (1869—71) az eperjesi theol. akadémia jeles növendéke, egy évet (1871—72) pedig a jénai egyetemen töltött bölcseleti, egyháztürténeti és esztétikai tanulmányokkal. Hírneves professzoraitól Portingétől és Fischer Kunóíól itt tanulta meg a hitéhez, egyházához törhetetlen ragaszkodást, a kultúra munkájában megalkuvást nem ismerő elóre- törekvést. Ott született, hol legjobban hallik a magyarság szívének dobogása, a délibábos Alföldön. Tiszta fajmagyarságát meg nem ronthatták se francia, német, angol tanulmányai, se hazai irodalmunk múlt évtizedekben divatos nemzetközisége. Éppen a nemzeti ízlésünkre veszedelmes emez években szólalt meg lantja, 8 minden húrjáról igaz magyar érzéssel zendült fel a szülőföld hamisítatlan szeretete. Ez a szeretet melengette harminchét éves tanári működését is. Ennyi esztendőt töltött a középiskola katedráján; 1872—79-ig a pozsonyi, 1884 ig a soproni líceumokban 8 ettől fogva a budapesti főgimnáziumban s így egyházunk legelőkelőbb intézeteiben. A budapestinek 1896 óta mind máig volt igazgatója; ez mindenesetre az ó nevével kezdi legújabb s virágzásának is egyik legszebb korszakát. A városligeti fasorban pompázó, minden modern követelésnek szinte fölösen megfelelő intézet elsősorban az ó csiiggedetlen akaraterejét vallja alkotójának. Tankönyveit minden szószaporitástól ment rövid, mégis könnyen érthető okos beszédéért országszerte használják középiskoláink. Esztétikai cikkei, tudományos ismertetései és könyvbirálatai épp ilyenek. Vele indul meg az intézmény, melyet Egyet. Egyházunk a legnemesebb szándékkal és a legszebb reményekkel alkotott. Amily teljes volt a bizodalom, mely öt első vezetőnek élére állította, minden bizonynyal oly teljes mértékben fog meg felelni a hozzá fűződő várakozásnak is. S—s. A budapesti ág. ev. főgimnázium és új igazgatója’ Budapesti ág. ev. egyházunk atyai gondoskodással, sokszor erejét meghaladó áldozattal fejlesztett kulturintézete a fasori főgimnázium. Csakugyan, a bibliai mustármagból hamar sudárba szökkent alkotás ez, mely szinte minden reményt beváltott, ami — száz éve lesz nemsokára — a messzebb jövendőbe látó alapítókat hevítette. Erős vára lett az egyháznak, hűséges sáfára a rábízott talentumnak. Ezzel mindenekelőtt az akart lenni és maradni, amiért az alapítók áldozatkészsége életre hívta: „az egyház veteményes kertje,“ mely tehát első sorban magának az egyháznak neveljen hitben erős, munkában csüggedetlen, szolgálatban önzetlen, a közjó oltárán áldozni mindig serény nemzedéket. Professzorait félszázadon át maga az egyház adta felszentelt theologusai közül, kik a sokszor dicsőséggel müveit világi tudományok mellett, legfőképpen az egyház szolgáinak tudták és vallották magukat. A „praedicate et docete“ nekik nem pusztán bibliai közhely volt, hanem igazi életelv, melynek a kathedrán épp oly lelkes hirdetői voltak, aminó hűséges továbbépítői maradtak az egyháznak. Az örök eszmék közösségével összetartott élő testületnek, mely amily tiszta egységbe forrasztja össze a külön életpályákon haladó egyeseket, éppannyira kirekeszti magából az eszme akár hitbeli, akár közigazgatásbeli képviselőinek személyi kultuszát A főváros rohamos fejlődése, a lakosság gyors megszaporodása, a térbeli távolságok egyre nagyobbodó arányai az alapítók közvetlen célján nagyot változtattak. A kétszázról immár hetedfélszázra szaporodott tanulóknak jó fele, más egyházak, más vallások gyermeke. Tanárainak direkt képzése 1883 óta az állam felügyelete alatt, állami egyetemeken történik ; tunitásanyagu és terve az államé. Ez a kettős ok láthatatlan karokként lassan kiemelte az ősi nyomdokból ; fenntartása és fejlesztése annyi új terhet rótt az anyagi szükségletek súlya alatt görnyedő egyházra, hogy könnyen magyarázható, még könnyebben menthető rémlátás, az egyházi élettől végleg elszakadt, egészen külön intézménynek kezdi tekinteni, melyért fölösleges a további áldozat. Am azok, kik az alapítók }szivével|éreznek ^és leikével ^gondolkodnak nagyon jól tudják, hogy az intézetnek csak miliou-je változott, céljának lényege most is az, amiért valaha létre jött. Az, hogy az élő hittel ‘vértezett gondolkodásban szabadszárnyalású nevelésnek egy és igaz útján vezesse a rábízott ifjúságot a nemzeti kultúra eseményei felé. Amily féltő gonddal őrködik tehát egyházunk gyermekeinek minden tekintetben a hagyományos szellemben való oktatásán, épp oly szorgosan ügyel, hogy a más egyházak gyermekei is megkapják vallásos nevelésük minden szükséges eszközét. Most is az egyházat szolgálja tehát, s egyedül ettől függ, hogy a megváltozott külső viszonyok közt s éppen ezeknek ellenére a maga kebelébe visszavezesse abból a képzelt távolságból, hova a „modern“ szóban rettegett természetes fejlődés talán elterelte. Mindössze annyi kell, hogy professzorait tegye az egyház azokká, amik voltak a fejlődés első korszakában. az egyház belső lelki életének is tevékey szerveivé, akik nemcsak élnek, hanem az életerőt maguk is fakasztani, fokozni igyekeznek. Az ily módon restaurált, alig száz éves, máris nagy múltú intézetnek vezetése mindenesetre olyan
