Evangélikus Egyházi Értesítő, 1908 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1908-06-15 / 2. szám
lyezése, munkához, keresethez való juttatása, a családi otthonban a letartóztatott iránti tiszteletnek, szeretetnek föntartása, a család szétzüllésének megakadályozása stb. A mi korunk tele van humanitárius eszmékkel, különösen az utolsó évtized rohamos lépésekben valósítja meg azokat a kívánságokat, melyek azelőtt csak utópiának tűntek föl. A patronage-egyesületek célja a kriminálitást csökkenteni s ezzel a társadalmi együttélés feltételeit biztosítani. Ezt teszi az állam is, mikor büntet. Javítani is akar. Eégi tapasztalat azonban, hogy ezt az állam egyedül a büntetés alkalmazásával nem éri el. A kriminalitás a büntetés alkalmazása dacára évről-évre növekszik, a bűnesetek szaporodnak, a fogházak rabokkal vannak tele, túl vannak zsúfolva, amely körülmények bizonyítják, hogy maga a büntetés még nem javít, hiányzik még valami, ami a büntetésnek javitó célját támogatólag előmozdítsa. Az állam tehát támogatásra szorul, az egyén, a társadalom támogatására. Az országos protestáns védő-patronage-egyesü- let ezen támogatás eredményes biztosítására alakult. Célja kettős: 1. az erkölcsi romlás veszélyének kitett, illetőleg züllésnek indult ág. h. ev. és ref. gyermekek (12 éven alóliak) és fiatalkorúak (12—20 évesek) érdekében a vallás-erkölcsi nevelés felhasználásával, a lelki megmentés munkájának végzése; 2. az ág. h. ev. és ref. vallású elítéltek javára — azok korára való tekintet nélkül — a fogházmissziónak végzése. Tehát először is a prevenció, másodszor az állam által alkalmazott büntetés javító hatásának társadalmi úton való előmozdítása. Az állam büntet, hogy javítson. De tovább nem megy. Büntetőtörvénykönyvünk és néhány miniszteri rendelet alapján megteszi azt, hogy a letartóztatási intézetekből kiszabadultaknak némi pénzsegélyt juttat. De ez nem elég, ez a kriminalitás csökkenését alig számot tevő kis mértékben eredményezi. A munkamegosztás elvénél fogva, de azért is, mert a patronagenak általunk gyakorolt módjának eszköze a valláserkölcsi nevelés, a patronage tevékenységét meg kell osztani a felekezetek közt, kell tehát, hogy ennek gyakorlása felekezeti alapon történjék. A katholikus patronage-egylet már megalakult, az izr. patronage-egylet megalakulófélben van. A protestáns patronage-egylet most van alakulóban. A patronage-egyesület fogházmisszió szakosztálya mindig rá van utalva a letartóztató-intézet lelkészének támogatására. A patronage-egyesület máskép alig érhet el célt, ha a fogházi lelkész a maga élethivatásának magasztos tudatában segédkezet nem nyújt az egyesület működő tagjainak a patronage tevékenység gyakorlásában. Ő, aki a rab lelkületét annak börtönbe való beérkeztétől kezdve figyelemmel kísérte, aki a rabnak úgyszólván minden gondolatát ismeri, mert ő érintkezik belsőleg a rabbal, ő a leg- hivatottabb közvetítő fórum a rab és a patronage- egylet működő tagjai között. Ezért is már önként szembeötlik az a helyes módszer, hogy a patronage tevékenység felekezetileg gyakoroltassák, az egyesületek pedig felekezeti alapon szereztessenek. Természetesen nem zárkózva el más felekezetűek irányában sem, ha hozzánk fordulnak. Tapasztalat bizonyítja, hogy az egyházak mindig sorompóba álltak a társadalom elhagyatottjainak támogatására. Németországban az első patronage-egyesületek a német protestáns egyház szülöttjei. Ma is az egyház kezében működnek ezen egyesületek. Németországban egy 1895-ben kiadott miniszteri rendelet fontosnak tartja az egyházi jellegű rabsegélyző egyletek alakítását s szükségesnek tartja ezen egyletek más társadalmi patronage szervezetekkel való együttműködését. Ez helyes is. Az állam nehezen mozgó organizmus; az erkölcsi erő pedig az egyének sajátos alkotó tényezője, a társadalom fentartója. Az állam közegei útján alig képes ezt az erkölcsi erőt kifejteni; az egyház s a társadalmi szervezetek hivatásában rejlik a jótékonyság gyakorlása, a társadalmat alkotó, egymásra utalt egyének kölcsönös támogatása. Ezért indokolt az egyházra és a társadalomra hárítani a patronage munkáját s csak önmaga iránti kötelességét teljesíti a társadalom, mikor ezen munkát magára is vállalja. A patronage, a bűnös egyének felemelése, a bűnözésnek és züllés veszélyének kitett gyermekek és fiatalkorúak megmentése más államokban már régóta társadalmi tevékenység tárgyát képezi s a társadalmak hatalmas eredményeket értek el, különösen az Egyesült-Államokban. Ennek társadalmát a kereskedői szellem s az önképzésre való törekvés jellemzi s e két mozgató erőnek egyenes folyománya a jogrend biztosítására szolgáló eszközök alkalmazásba vétele, különösen a végeredményben gazdaságilag is fontos patronage. . A nyugati államok — ahol a rabsegélyezés és gyermekvédelem ügye előrehaladott stádiumban van — már jelentős eredményeket mutatnak fel. A kriminalitás csökkent, a tulajdon biztosabb helyzetet nyert; a szociális bajok enyhültek; a társadalom becsületes munkásokat, iparosokat kapott; a bűnesetek számának csökkenésével az állam letartóztató intézeteiben mind kevesebb számban helyeztetnek el a foglyok; az állam letartóztató intézeteire fordított kiadások csökkentek s az így felszabadult összegek szociális érdekeket előmozdító intézmények létesítésére fordíttaítak. így összefüggésben van a patronage tevékenység a társadalom jólétével. Az országos protestáns patronage-egyesíilet is a fenti irányelvek szolgálatában állva lesz hivatva a társadalmi jólétet előmozdítani, de egyszersmind tevékenységével szakosztályai révén a protestáns eszmék terjedését s a hívekben a protestáns egyház iránti ragaszkodást is erősbíti. Az egyesület több szakosztályt alakít: I. A fiatdíkorúdkat védő, megelőző szakosztály feladata az erkölcsi romlás veszélyének kitett, illetőleg züllésnek indult gyermekek erkölcsi megmentése és tisztességes munkásokká nevelése. Maga ez a feladat óriási munkásságot, áldozat- készséget s a cél iránti kitartó buzgóságot igényel. Jelen sorok írójának alkalma volt a kőbányai gyűjtőfogházban több ízben megfordulni s ott a rabokkal érintkezni. A fogház komor falai között bizonyára mindenkinek eszébe jut, hogy ezen szerencsétlen emberek családjára, apró gyermekeire most ki gondoskodik, ki ad kenyeret azoknak, kik kenyérkeresőjüktől megfosztattak? Az anya talán, hogy magát s gyermekeit fentarthassa, kilép a házi tűzhely szentélyéből s feláldozza becsületét a nyomor kényszerítő hatása alatt. Életösztöne van. Élni akar s ezért talán feláldozza még gyermeke becsületét is. Ki törődik az ilyen anyával, ki az ilyen családdal? Az állam, a közigazgatási hatóságok nem, vagy csak csekély mértékben. Ránk háramlik tehát ennek feladata, a társadalomra, a társadalmi szervezetekre s a vallás és erkölcs
