Evangélikus Theologia 1948. 3.szám.

DR. SÓLYOM JENŐ: Az úgynevezett egyházfegyelem az Új-Testámentomban.

Szó sincsen tehát az Isten valóságos kegyelmének a korlátairól! Kegyelemben, kegyelemből élni éppen nem azt jelenti, hogy vétkezhetünk bátran! Zsid. 12, 15 egyenesen óv, hogy ne szakadjon el senki az Isten kegyelmétől. A magunk erejéből nem tudunk visszatérni az Istenhez, nem tudunk visszakerülni a kegyelembe. Aki elesett, nem tud felkelni. Kogy a Zsid. levél nem teszi nyomban hozzá, hogy Isten a maga hatalmánál fogva kegyelmesen talpra tudja állítani az elesettet és a magától felkelésre képtelent, ez természetes dolog, mert hiszen igehirdetés, még ha levél formájában is, nempedig dogmaszerkesztés. — Zsid. 10, 26 magyarázatában egyébként is számbaveendő 10, 18: »Ahol bocsánat van, ott nincs többé bűnért való áldozat.« Tárgyunkra nézve elég ebből az utalásból a figyelmeztetés, hogy önkényesen ne értelmezzük a »többé nincs bűnökért való áldozat«-ot úgy, mintha ez egy volna ezzel: »nincs többé bocsánat.« — Ez után a figyelmeztetés után pedig már könnyű óvatosnak lennünk I. Ján. 5, 16k értelmezésében. Nem arról van szó, hogy mit tesz az Isten az olyan bűnnel, amelyet a levél halálosnak nevez, hanem arról, hogy mit ne tegyenek a keresztyének. A következő, a 18. v. arra az értelmezésre csábíthatna, hogy halálos bűnü ember voltaképpen nincs is a keresztyének között, mert hiszen »aki Istentől született, nem vétkezik«, de a helyes értelmezéshez szükséges az egész levél »meghallása«. Lásd elsősorban 1, 8kk-et. Vegyük észre, hogy itt, ahol nem arról van szó, kiért' könyörögjünk, kiért ne, nincs különbségtétel bűn és bűn, »bocsánatos« és »halálos« bűn között. A helyes értelmezés pedig alapjában véve azon, fordul meg, hogy állományban, státusban, sztatikusan gondolkozunk-e az Isten gyermekeiről, az Istentől születettekről, avagy pedig úgy, ahogyan János beszélt róluk; az Istentől született kegyelemből hit által az; Isten gyermeke kegyelemből hit által »lesz«.— De mi hát akkor a halálos bűn, bűn »a halálra«? Vájjon valamilyen tevőleges bűn? A bűnök egyik fajtája? Nézzük meg e kérdéshez a vizsgálatunkban még hátralevő Mt. 12, 31k-et. Mt. 12, 31—32: »...Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg. Még aki az Em-' herfia ellen szól, annak is megbocsáttatik; de aki a Szent Lélek felien szól, annak nem bocsáttatik meg sem ezen a világon, sem a másikon.« Belekapaszkodhatnánk a »káromlás« szóba és azt mondhatnánk, hogy a 31 első felében bűnről és káromlásról van szó, második felében csak káromlásról. Ezt tette Bengel: »Aliud est peccatum contra Spiritum sanctum, aliud blasphemia contra Spiritum sanctum.« De bármennyire megszívlelendő is ez a megfigyelés, nem segítene rajtunk az I. Ján. 5, 16 k-beli halálos bűn mivoltának a megértésében. A két locus össze-, vetéséből már is kiviláglik, hogy a halálos bűn nem valami szándékos, nyilvános, cégéres bűn, mert hiszen Jézus világosan egyedül a Szent Lélek káromlását mondja olyannak, hogy az nem bocsáttatik meg. Az tehát a tulajdonképpeni kérdés, hogy mï> a Szent Lélek káromlása. Valamilyen káromló szó? Ha az, akkor mindenki örökre elveszett, aki csak egyszer is káromló, gyalázó szót mondott a Szent Lélekre. Ez azonban éppen a kapcsolatos mondattal ellenkezik, mert az, aki Jézus Krisztus ellen szólt, még kap bocsánatot. Az Isten, a Fiú, a Lélek annyira egy, hogy nem lehet akképpen szólni

1 az Emberfia ellen, hogy ugyanakkor ne legyen az »szólás« a Szent Lélek ellen. Nem lehet tehát