Evangélikus Theologia 1948. 3.szám.

DR. SÓLYOM JENŐ: Az úgynevezett egyházfegyelem az Új-Testámentomban.

Mert hiszen ha valaki oda van vetve Isten megsemmisítő haragjának, akkor már vége is van. De éz nagyon emberi gondolkodás. Amii a mi képzeteink szerint lehetetlen, az Isten számára lehetséges. Különösen is meggondolkoztathat bennünket I .Kor. 16, 22. E szerint: legyen anathema, aki nem szereti az Urat! Piál itt semmiképpen sem gondolhatta, hogy aki ezeknek a soroknak leírásakor nem szereti az Urat, legyen anathema, hiszen akkor nem volna többéi értelme a missziónak, a pogányok közt az evangéliom hirdetésének. Marad tehát az a lehetőség, hogy ez az anathema-mondás azokra vonatkozik, akik megkeresztelkedtek, hívők lettek, az ekklésziában Jézus Krisztus testével és vérével éltek bűnük bocsánatára stb., s akik aztán megtagadták' a hitet, megtagadták az Urat, többé már nem szeretik az Urat. Elméletileg megvan rá a lehetőség, hogy Pál az ilyenekről úgy gondolkozott: át vannak adva az Istennek, az Ő haragja alól többé már nem menekülhetnek. Aki ezt 3 lehetőséget valóságnak tartja, ez kétségtelenül újtestámentomi intézménynek veheti a későbbi ú. n. egyházfegyelem anathemáját, ilL annak egyik változatát. De egy lehetőséget annál kevésbbé van jogunk valóságnak venni, minthogy azzal egyébként ellenkezik az Új-Testámentom. Mi elégedjünk meg annak a világos látásával, hogy sem Pál, sem más az Új-Test áment ómban nem mondta egyetlenegy emberről sem név, személy szerint: legyen anathema; következésképpen arról sem olvasunk, hogy egy ilyen anathema-személy szabadult-e, miképpen szabadult anathema-állapotából. ÍVem olvasunk arról sem, hogy az Űr megbízást adott valakinek anathemázásra, vagy abból történő kiszabadításra, — arról sem, hogy Pál vagy más apostol rendelt volna anathemázókat. * Persze más eredményre jutunk, ha elkezdjük egyeztetni a bűn megtartásáról, a kulcsokról, a keresztjének közül kivetésről szóló helyeket. Ugyancsak másra, ha feltételezzük, hogy Krisztus egyháza átvette a fegyelmezésben a zsinagógai fegyelmezést; egyszerre bő nnyagot kapunk, nemcsak a korabeli irodalomban, hanei» magában az Űj-Testámentomban; menten jelentőséget kap a katara (Gal. 3, 10. 13; Zsidl 6, 8; II. P. 2, 14 stb.), az aposynagógos (Ján. 9,22; 12,42; 16,2); mindjárt tudományos alapossággal tudjuk, hogy amiképpen a zsinagógából történt a kirekesztés s amiképpen oda történt a visszafogadás, akképpen történt az újtestámentomi gyülekezetekben is a kirekesztés meg a visszaeresztés. Kétségtelenül ajánlatos, sőt nélkülözhetetlen mindenféle analógia kutatása és lemérése az Űj-Testámentom nyelvészeti és történelmi tanulmányozásában. De amikor arról van szó, hogy mi a Krisztus egyháza az Űj-Testámentom szerint, mi az Isten kinyilatkoztatása a Krisztusról és az ő testéről, amikor arról van szó, hogy miképpen élt az ekklészia, mi volt Pálnak s a többi apostolnak a tanítása, akkor még sem tájékozódhatunk az anologiák felől, hanem egyesegyedül Krisztus evanvéliomából. Ha ez lesz a lámpásunk az Üj-Testámentom tanulmányozásában, akkor tudomásul vesszük, ami keveset tisztán tudhatunk az anathemáról, s akkor ezt a szót vagy egyáltalában nem merjük ma használni, vagy legfeljebb ebben az értelemben: át van adva a felséges Űr Isten bírói hatalmába.