Evangélikus Theologia 1948. 3.szám.

DR. SÓLYOM JENŐ: Az úgynevezett egyházfegyelem az Új-Testámentomban.

bűnös előtt, a másikban a bűnössel egy városban lakó keresztyének előtt történik; az egyikben, közelebbről Szafira esetében a bűn megtartásával társul a nyomban bekövetkező halál hirdetése, a másikban e helyett a bűn megtartását annak a közlése követi, hogy a bűn a test veszedelmét vonja maga után; az egyikben nem hagy az Isten időt a bűn megbánására, a másikban hagy. c) 1. Tim. 1, 20. Pál átadta Himenéust és Alexandert a Sátánnak. Némelyek elvetették a hitet és jó lelkiismeretet, ezért a hit dolgában hajótörést szenvedtek (elbuktak). Közülük való Himenéus és Alexander. Róluk azt közli Pál Timóteussal, hogy átadta őket a Sátánnak, hadd vezettessenek helyes útra, ne káromolják az Istent. A közkeletű Károlyifordításban a »megtanulják« szó nem érezteti, hogy itt nem valami értelmi elsajátításról, azaz elsajátíttatásról van szó, hanem olyasmiről, amiben van nevelés, szoktatás, ill. leszoktatás, fenyítés. Raffaynál: »hogy a káromlásról leszokjanak«; ez viszont azt nem érezteti, hogy itt keserves Ieszoktatásról van szó. Luthernél: »dass sie gezüchtiget werden«. Az eredeti szó: paideuthósin. Máshonnan, II. Tim. 2, 17-ből tudjuk, hogy Himenéus ú. n. tévtanító volt. Azok közül való volt, akik haszontalanul vitatkoztak a hallgatók romlására, nem jártak az igazság beszédének helyes útján, szentségtelenül, üresen fecsegtek, úgy terjedt a beszédük, mint a rákfekély. Káromolták az Istent a beszédjükkel, a mások előtt való beszédjükkel, a tanításukkal. Bizonyára ilyen volt Alexander is. Tanításuk káromlás. Ez a bűnük. Nem egyszer és nem valamikor káromolták az Istent, hanem káromlás a tanításuk. Pál a bűnük megállapítása, tehát a bűnük megtartása kapcsán ugyanazt a kifejezést használja, mint I. Kor, 5, 5-ben. Itt azonban nem másokkal együtt adja át a nevezetteket a Sátánnak, hanem egymaga, sőt már meg is történt az átadás. Kérdés persze, hogy helyénvaló-e az átadás megtörténtéről beszélni, hiszen nyilván nem valami, akár jegyzőkönyvbe, anyakönyvbe foglalható eseményről van szó, hanem arról, hogy a nevezettek valamiképpen a Sátán kezében vannak. Az átadás tehát bizonyára úgy értendő, hogy Pál hagyja, hadd legyenek csak a Sátán kezében, hadd gyötörje, hadd törje, hadd fenyítse őket. I. Kor. 5-ben is, itt is meg van jelölve a Sátánnak átadás célja .Ott: a test veszedelmére, itt: fenyíttetésre. De mindi, a két helyen ez még csak, a közvetlen cél, szinte csak átmenet, út, eszköz. A végső cél ott: a lélek megtartása az Űr napján, itt: a káromlás abbahagyása. A végső cél tehát voltaképpen mind a két esetben Krisztus uralma alatt valósul meg. Arról itt sem beszél Pál, hogy mi a teendőjük a keresztyéneknek annak a végső célnak az elérése érdekében. De itt még kevésbbé érezhetjük ezt hiánynak, mint ahogyan talán annak érezhettük akkor, amikor Pál azoknak írta levelét, akik ugyanabban a városban éltek, mint az a parázna. Itt ugyanis egyszerű közlést találunk; Pál értesíti Timóteust, hogy Himenéust és Alexandert átadta a Sátánnak. A hiány érzete pedig azért nem támadhat bennünk, sem itt, sem ott, mert Pál szavainak a súlypontja voltaképpen nem az átadás elhatározásának, ill. az átadásnak a közlésében van, hanem az intésben,. Amikor Pál a korintusiaknak ír, akkor az a legfőbb gondja, hogy ők (!) legyenek hívek. Amikor Pál Timóteusnak ír, akkor meg az a legfőbb gondja, hogy Ti-