Evangélikus Theologia 1948. 3.szám.

DR. SÓLYOM JENŐ: Az úgynevezett egyházfegyelem az Új-Testámentomban.

így fordítja: »a mi Urunk Jézustól nyert hatalmunknál fogva«, de lehet összekapcsolni az »összegyűlvén« szóval is, és ez összekapcsolás szerint Pál lelke és a korintusiak az Űr Jézus hatalmával együtt gyűlnek össze. A súlypont mindenképpen az Úrban van. Az Űr nevében, az Űr hatalmában van meg az egység a korintusiak és Pál között, akár jelen van Pál azok között, akár nincsen. Pál nem érzi magát a korintusiaik felett, viszont a korintusiak sem járhatnak el ebben a dologban Pál nélkül vagy Pál ellen. Ha ebbe a tételbe máshonnan való képzeteket vinnénk bele, akkor azt mondhatnánk, hogy az egyház egysége és egyetemessége van itt kifejezve. De ha nem használjuk is ezeket a szavakat, akkor is kétségtelen számunkra, hogy Pál felfogása szerint a Sátánnak való átadás olyan viszonyt teremt az átadott és minden keresztyén között, amely osztatlanul egy; képtelenség volna, hogy egyes keresztyének szemében valaki a Sátánnak átadott személy, más keresztyénekében pedig nem az. Ha aztán így már kikapcsoltuk azt a kérdést, mint helyén, nem valót, hogy Pál ténykedésével már is megtörtént-e az átadás, vagy csak ezután fog ez megtörténni, levelének Korinthusba érkezésekor, — akkor jelentéktelenné válik az a problémánk, hogy »ítélkeztem« vagy »elhatároztam« szóval helyesebb-e fordítani a kekrika-t. Mindez pen dig tanulmányunk tárgya szempontjából azért fontos, mert Pál soraiból semmi módon sem tudjuk megállapítani, hogy miképpen volna általunk megismételhető a Sátánnak való átadás. Egyfelől tehát világosan áll előttünk, hogy a keresztyéneknek van valamilyen tennivalójuk azzal, aki megátalkodottan és közismerten parázna, másfelöl azonban homályos számunkra, hogy miképpen vigyük véghez azt, amit Pál az ilyen felöl elhatározott. De mi hát a Sátánnak való átadás? Aligha jelent mást, mint a Sátán uralmába való visszabocsátást. Ezzel mindjárt azt is megmondottuk, hogy a Sátánnak átadott személy ugyanúgy van a Sátán uralma alatt, mint mindazok, akik nincsenek Krisztus uralma alatt. Tehát voltaképpen nem azzal a paráznával történt valami, amikor átadják őt a Sátánnak, a bűn szolgaságába, hanem a keresztyéneknek ő iránta való magatartásában történik valami. Mindenekelőtt úgy tekintik öt, mint aki nem hivő bűnös, ennélfogva nincs helye közöttük. Nem fokiak vele társalkodni, együtt étkezni. Nem lesz vele úrvacsorai, imádkozó, evangéüomhallgató, röviden: ekklésziai közösségük. De ha csak ennyit akart volna Pál megállapítani, akkor megelégedhetett volna ezzel : távolíttassék el, vettessék ki közületek. Pál itt arról írt, ami a »kivettetésen« túl megy végbe a paráznával. De mi ez? Segít minket megértésre törekvésünkben az a körülmény, hogy Pál leveleiben, sőt az egész Űj-Testámentomban ezen a helyen kívül csak egyetlenegyszer találkozunk ezzel a kifejezéssel. Pál számára aligha volt tehát afféle terminus technicus, mint amilyeneket mi rendszeres gondolkodásra igyekvő theologusok szeretünk, és mint amilyeneknek a következetes használatát másoknál, még az apostoloknál is, feltételezzük. Ezen a helyen rögtön hozzáfűzi Pál: a test veszedelmére, hogy megtartassák a lélek az Űr napján. Nyilvánvaló, hogy Pálnak még most is az a vágya, hogy a parázna üdvözüljön, de persze nem úgy, hogy élte végéig megmaradjon a paráznaságban. Mintha ezt mondaná: hagyjuk, hogy szenvedje bűnének testi bűnhődését; hadd gyötörje öt a Sátán a testében, mert a paráznaság bűne