Evangélikus Theologia 1948. 3.szám.

BOTTA ISTVÁN: Wichern.

»Elsősorban az igehirdetőknek kell összegyűlniük és bűnbánatot tartaniok a mulasztásokért s ezáltal az egész gyülekezetet bűnbánatra indítaniuk. Alázzuk meg magunkat Isten előtt. íme itt van a tartozás, mely nemcsak egyeseké, hanem mindannyiunké, nemcsak ezé a nemzedéké, hanem olyan öröklött adósság, melyet most kell lerónunk a jövő érdekében. Bűnbánat által jutunk új hitre és indulunk ebből fakadó új munkára: népünknek Kr&ztus hatalma és dicsősége által való megmentésére !« Kicsoda végezheti el ezt a munkát? Wichern az egyházra mutat rá. Nem voltak benne separatista törekvések és mindvégig hűségesen megmaradt egyházában. Érezte, hogy a sivatagból nem úgy lesz oázis, ha a megmaradt fák is kivonulnak belőle, hanem úgy, hogy szórják a magot és kötik a futóhomokot. És a belmisszió ilyen maghintés és homokkötés a belső sivatagban. Mindenesetre tanulságos megfigyelni, hogy igazi és maradandó ébredés csaknem mindig ott támadt, ahol az ébresztők és a mozdítok hajlandók voltak a kovász szerepét vállalni és nemcsak egy »körön belül« világítottak. Nem takarták le vékával a fényt, hogy a véka alá csak külön meghívóval jussannak be az emberek, nevezték legyen ezt a meghívót megtérésnek, hívőségnek, vagy megvilágítottságnak. Wichern amikor a belmisszió ügyéért harcolt, nem egyháza ellen harcolt, mely nem értette meg őt, hanem egyházáért. Reá is bátran alkalmazhatjuk Barth találó és szellemes mondását; »Protestantismus protestiert nicht -gegen, sondern für die Kirche.« _ Wichern a belmissziót nem kevesek kiváltságává, hanem az egész egyház szívügyévé akarta tenni: »Tegye hát magáévá az egész egyház ezt a munkát, mert csak ezáltal lesz valóban ismertető jele és közkincse evangélikus egyházunknak az egyetemes papság nagy elve, melyet eddig inkább jognak tekintettünk és nem gyakoroltuk a vele járó kötelességeket. Egész belső helyzetünknek szüksége van egy reformációra, vagy sokkal inkább regenerációra, a hit és szeretet új és megújult cselekedetei és kinyilatkoztatásai által s ezen az újjászületései.' munkálkodni az egyház hivatása.« A belmisszióinak a politikához való viszonyát is meghatározza: »A belmissziónak most éppenséggel a (politikával van dolga és ha nem ebben az értelemben dolgozik, akkor az egyház az állammal együtt lehanyatlik. Bár nem az a feladata, hogy államformák között ítéljen, és politikai pártok között, mint ilyenek között döntsön, hanem az, hogy az állampolgárok krisztusi lélekkel legyenek eltelve és hogy melyik államformát választják, az mától fogva legkomolyabb gondjukká váljék.« A szociális kérdéshez való viszonyra a következőkben mutat rá : »Az állam önmagában nem képes a probléma egész megoldását kivitelezni, bár most indirekt úton a megoldást annál inkább kiépítette a szabad társulás nagy jogának engedélyezésével (Egyesülési szabadság). Ha ezen a ponton az egyház hatalmas népszerű hivatása tudatára ébred és azt a jogát teljes mértékben használja is, hogy ezt keresztyén szellemmel töltse meg és a belmisszió irányában, tehát a nép áldásául kifejlessze, akkor az egész közösségi élet megmentőjeként fogják áldani. Annak kezdete és csírája, amit az egyháznak újabban magában ki kell