Evangélikus Theologia 1948. 3.szám.

BOTTA ISTVÁN: Wichern.

kor 1848 emlékezetes tavaszával a világtörténelem fordulópontja elkövetkezett, melynek következményei emberi értelem számára még sokáig fölmérhetetlenek maradnak, úgy látszott, hogy itt a pillanat, mintha a már fennállott ilyen irányú csendes békemunka is a romok alá temetődött volna. Csak kevesen gondoltak ezekre a munkákra szeretettel és némelyek elfordultak a »jelentéktelenné lett« ilyen »kicsinyes dolgoktól«: »nagvobbakat« kell megvalósítani, gondolták ők.« (Denkschrift 1—2. lk.) »Isten a belmisszió ezen munkája számára a jövőben nagyobb hivatást tartogatott.« (I. m .3. o.) Ez a helyes útról való meggyőződése késztette Wichernt arra, hogy lankadatlanul igyekezzék a belmissziót a tárgyalások központi gondolatává tenni. Hogy eltérítse a gyűlést a jogi vágányokra való tévedéstől, már első nap bevetette a vitatkozásba a népegyház gondolatát és indítványozta, hogy a további tárgyalásokon a »praktikus kérdést« tolják előtérbe. Kívánsága azonban nem teljesült. A következő napon, szeptember 22.-én az egyházszövetség egyes kérdéseiről folyt a vita szenvedélyesen és vég nélkül. Ekkor teljesen váratlanul, egv hirtelen bekövetkezett napirendi változás után először jutott komolyan szóhoz Wichern. Teljesen rögtönözve tartotta Luther sírja fölött csaknem az egész német népegyház 500 képviselője előtt csordultig teli szívvel belmissziói beszédét. Ezzel a keresztyén szeretetmunka történetének új korszakát vezette be. Későbbi emlékezésében ezt nevezi »élete legnagyobb, Isten-áldotta órájának«. Óriási jelentőségű lehetett számára ez az alkalom. Abban a templomban beszélt, melynek ajtajára hajdan a 95 tételt szegezték. Érzése most is az volt: »az egyház életében a mai nappal új jövő virrad.« Néhány lépésre Luther sírjától, azon a szószéken állt, melyen Luther és Melanchthon hirdették az igét, hogy hallásából támadjon a reformáció hite. És ha igaza van a nagy irodalmár Willamovitz-Moellendorfnak és benne van a régi korok alkotásában az utókor »beléjük ivódott lelkesedése«, Isten Szentlelke bizonyára ezt is felhasználta, hogy Wichern beszédébe lelket öntsön. Mutatja ezt az is, hogy a jegyzőkönyvvezető nem volt képes a nagv hévvel és lelkesedéssel tartott előadást eredeti formájában lerögzíteni «s Wichernt utólag kérték beszéde leírására. v Szavaiban a lélektől ihletve és sok évi tapasztalata alapján vázolta az egyház szánalmas helyzetét, elesett voltát és rámutatott arra, hogy mit jelent az egyház számára az ugyanazoh évben Marx által kiadott Kommunista kiáltvány s milyen feladatok elé állítja ez az egyházat. , Átfogó ábrázolást adott a keresztyénség közepén kezdődött és képződött hitetlen tömegekről és a megdöbbentő méreteket öltő, folyton . erősbödő szekularizációról. Ábrázolásait emlékezetből idézett számok és adatok óriási tömegével érzékeltette. »Arra is rámutatott Wichern, aki állandóan nyomon követte a filozófiai, politikai és szociális mozgalmakat, hogy a proletáriátusban csak az érlelődött tetté, amit a képzettek Istentől elidegenedett filozófiája legtöbb bölcseségként adott ki.« (Erich Schick: Wichern, ein Herold des Helfens. Vlg. II. Majer, Basel 1947. (100. 1.) i Hivatkozott Spener és Francke műveire, de kívánta, hogy a segítő