Evangélikus Theologia 1948. 3.szám.

BOTTA ISTVÁN: Wichern.

Nőül vette, azt hiszem jegyzői pályája megkezdése előtt, anyámat, született Caroline Maria Elisabeth Wittstock-ot (1784—1861), kinek anyja egyszerű mosórni volt.. . apja írnok (vagy könyvelő) Luis jegyző irodájában .Az anya jókedélyü asszony volt, aki férje bogarait és hibáit türelemmel viselte. Anyámat és két bátyját hallatlan keményen és szigorúan nevelte... Én 1808. április 21.-én elsőszülött voltam, utánam három testvér következett, két fiú és még egy leány... Aztán átéltem a megszállást, ami alatt atyámmal és anyámmal Kulauban (egy Stade mögötti majorban) voltunk. Itt tanított atyám az írás elemeire, olvasni már megfelelően tudtam. Amikor ismét Hamburgba jöttünk, atyám Ehler iskolájába küldött... Ez bizonyosan a legcsúnyább ember volt külsőleg, — hogy fáj az ilyen bizonyítvány egy tanítványnak — sajnos, belsőleg is, ahogyan ez későbbi életéből nyilvánvalóvá lett... Nemsokára a kis Beck úrnál zeneórákat kaptam, ki tanítónak igen ajánlható ember volt és szakmáját alaposan ismerte és nem ígért többet, mint amennyit meg tudott tartani.. .Ehler . .. iskolájából a Johanneumba küldtek, ahol Müller professzornál (akkor még Dr.) az első latin órám volt az I. civica-ban... egyébként már 14 nap múlva áthelyezett az V. latina-ba. Otthon derekasan kellett zenélnem, végtelen kedves atyám felügyelete mellett, ki engem mindig bátorított és biztatott, sok szép magot szórt) belém és így jutottam el a secunda-ba. Meglehetősen lusta voltam, ahogyan tanítóim mondták, ámbár ez kissé igazságtalan (ez nem hiúság), mert minden éjszaka bámulatos szorgalommal egy-két óráig tànultam és semmiféle szokásos szóra* kozásban nem vettem részt. De ők ezt mondták. De ha nem sok tehetségem volt, ez nem az én hibám és ezért a tanítónak egyáltalán nem a tanulót kell okolnia. Itt meg kell még jegyeznem, hogy engem, mig tanítóm volt, egy sem értett meg és senki nem ismert; egy professzorom, Calmberg szeretett és (remélem jelenben is írhatom) igen szeret. Mennyire szeretek én mindenkit, Te tudod. Istenem ! Atyám az egyetlen ember, aki addig, míg itt köztünk volt, úgy ismert meg, amilyen voltam, óh, szép, lágy" kedélye volt, mely égett minden szépért, nemesért, jóért... Én az enyéimmel nagyon boldogan éltem és teljes szívemből szerettem mind, de nagyon hirtelenharagú voltam velük szemben, amilyen én e pillanatig sem tudok lenni senki mással szemben, csak legkedvesebbjeimmel és hozzátartozóimmal szemben. Éjjel két óráig dolgoztam ós mindenféle légvárakat festettem magamnak s nem ijesztett meg, ha negyedévröl-negyedévre egyik rossz bizonyítványt a másik után kaptam. Semmit sem sejtettem, 15 éves voltam és 1823. augusztus 14. én megtörtént az, ami leglehetetlenebbnek látszott előttem: reggel 6 órakor meghalt atyám, miután hosszú ideig őrizte ágyát; régi betegségében halt meg. Ah, én Istenem, hogy szerettem, hogy szeretem őt, hogy szereti öt mindenki. 16 szemből gördült könny nevére, 4 éves szeretett gyermekétől kezdve sírig hü feleségéig. Vilmosra esett utolsó mosolygása, s anélkül altatta el őt az Űr, hogy családjának egyetlen tagja is mellette lett volna. Kemény csapás, mostani szerencsémnek és mindegyik testvérem szerencséjének alapköve. Uram! mily kikutathatatlanok utaid és ítéleteid,