Evangélikus Theologia 1948. 3.szám.

DR. SÓLYOM JENŐ: Az úgynevezett egyházfegyelem az Új-Testámentomban.

szorítkozni, hogy vizsgáljuk az ú. n. egyházfegyelmi vonatkozású helyek egyházjogtani jelentőségét. Ezek pedig szerintem csak akkor jelentősek az egyházjogtanra nézve, ha egyeznek egymással. Egyházjogtörténeti, egyházkormányzattörténeti, egyházfegyelemtörténeti, érdeket szolgálhat az Cj-Testámentom iratainak keletkezési időrendbe sorolása, történetkritikai mérlegelése, de nem szolgál egyházjogtani érdeket. Tehát pl. az evangéliombeli és a levélbeli helyeket magyarázhatjuk egymással és kell is ezt tennünk, de egyházjogtani feladatképpen nem fűzzük őket történelmi sorba. Ha helyet adnánk a történetkritikai szemléletnek a pusztán egyházjogtani érdekű theologiai munkában, akkor a következő két lehetőség közül kellene választanunk: 1. Az evangéliomok történelmi hűséggel közlik Jézus tanítását, következésképpen ami nem egyezik azzal az Cj-Testámentom többi irataiban, vagy csupán múló történelmi jelenség, vagy az Úr folytatólagos, magjarázó kijelentése az apostolok útján, a Ján. 16, 13-ban adott ígéret teljesüléseképpen. 2. Az evangéliomok Jézus szájába adnak olyan rendelést is, amely a keresztyénség története második-harmadik korszakának az egyházi rendjét, fegyelmét tükrözi. — Hova jutunk a különböző állásfoglalás szerint, erre elegendően taniT minket az egyház történelme és az egyház mai szakadozottsága. Ha az apostolok rendelését fölébe helyezzük Jézus evangéliomokbeli rendelésének, akkor már csak egy lépés, hogy a kinyilatkoztatás mellé helyezzük tan- és rendszabályozó tekintélyül a tradíciót, vagy az is csak egy lépés, hogy az apostolok utódait, ill. a kharizjnák mindenkori birtokosait elismerjük az egyházkormányzati és egyházlegvelmi jogszabályok szuverén állitóinak. Ha viszont ellenkezően egységes és végleges kinyilatkoztatású könyvnek vesszük az Cj-Testámentoinot, t. i. olyan okmánynak, amely pl. az ú. n. egyházfegyelmet véglegesen, teljesen szabályozta, akkor Ininden áron formális egyezést kell kimutatnunk a vizsgált locusok között, és akkor az egyházjogtannak nincs is több mondanivalója, mint az újtestámentomi írásmagyarázati tudománynak. E probléma megvilágítása szempontjából is locus classicus Mt. 18, 15—18. Ha úgy tekintjük, mint az első-századvégi palesztinai-sziriai gyülekezetekben gyakorolt fegyelmezési eljárás vetületét, akkor megvan a magyarázatunk arra, hogy miért nem látjuk ennek a nyomát Pál leveleiben .De amit így nyertünk az egyháztörténet számára, sőt talán az írásmagyarázat számára is, elvesztettük az egyházjogtan számára! iliszcn ha csak a palesztinai-sziriai egyházak kapcsolták össze a kulcsok hatalmát az intéssel és ha csak ők építették ki a kulcsok hatalmára alapozva a feddő és kirekesztő eljárást, akkor számunkra már nincs súlya az egész locusnak. (V. ö. Kittel-féle Theologiai Szótár: III. 752.) Ellenben ha nem »rendtartást«, nem egyházi regulát, nem kánont látunk Mt. 18, 15—18-ban, akkor halljuk belőle az Cr Jézus igéjét, és akkor éppen azért, mert az számunkra Jézus igéje, nem akadunk fenn azon, hogy Pál egyszer sem idézi Jézust ugyanezekkel a szótári szavakkal, s nem akadunk fent rajta annál kevésbbé, minthogy egy másik evangéliombeli hely: Lk. 17, 3 szintén nem szól a Mt. 18-beli alakszerűségekről. Mindennek a megfontolása után így határozhatjuk meg egyházjog-