Evangélikus Theologia 1948. 3.szám.

DR. SÓLYOM JENŐ: Az úgynevezett egyházfegyelem az Új-Testámentomban.

foglaljon a. feddésre nem hallgatóval szemben, továbbá azt is, hogy valami más is történjék a sikertelen feddések után. A 18, 17-beli ekklészia ilyen felfogása az egyháztörténelem tanúsága szerint valóban sokféle gondolatkapcsolásra és rend-építésre: »rendtartás«-ra indította az embereket. De megment bennünket is, mint ahogy sokakat megmentett a inúItDan, annak a világos ismerete, hogy itt istentiszteleti közösségről, az aktuális gyülekezetről van szó. Azt mondhatjuk tehát, hogy mihelyt hallgat a vétkes testvér a feddésre, mihelyt meg van nyerve, vagyis mihelyt ő is, amiként a többi, Jézus nevében jön a gyülekezetbe, mihelyt ő is hívő bűnös, nyomban részesül a testvérek minden, teljes közösségében. Az egész feddő eljárásról Jézus rendelése a feddő tiszte szempontjából beszél. Ezzel kell magyaráznunk, hogy ez az egyébként részletező utasítás miért nem terjeszkedik ki arra a lehetőségre, hogy a vétkes testvér nem hajlandó meghallgatni a második feddést a tanúk előtt, vagy a harmadikat az ekklésziában. Akik e rendelés alapján a. testületi egyház számára akartak valamilyen rendtartást szerkeszteni, kénytelenek voltak megint sok mindent belemagyarázni Jézus szavaiba — abból a célból, hogy eljussanak a tételhez, hogy a megátalkodott bűnös kirekesztendő az egyházból. De nem kényszerülünk semilyen belemagyarázásra, ha csak annyit mondunk, mint amennyit a locus mond, vagy ha aktuális gyülekezetnek, igehallgató, imádkozó és úrvacsorai közösségnek értelmezzük a 17. versbeli ekklésziát. Ilyen értelmezés esetében ugyanis teljességgel szükségtelenné válik, hogy az ekklészia döntsön arra nézve, kirekessze-e a vétkes testvért ilyen vagy olyan, esetleg minden közösségéből, mert hiszen az nincs is jelen, illetve nem is igényli, hogy részesüljön az ekklészia közösségeiben. Visszatérve most már a 18. versre, mindenekelőtt arra kell utalnunk, hogy ennek némileg párhuzamos helye Mt. 16, 19. Ebben ezt mondia Jézus Simon Péternek: »Neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, kötve lesss a mennyekben is, és amit megoldasz a földön, oldva lesz a mennyekben is.« — A rövidség kedvéért utalok Karner Károly »Máté evangéliumá«-ra (113 k, 125). Az exegetikai problémák felől ott könnyen tájékozódhatunk. Nekünk elég annyi, hogy az írásmagyarázók általában összekapcsolják Mt. 36, 19. és 18, 18. magyarázatával Ján. 20, 22—23. magyarázatát és ennek eredményeképpen a kötést a bűn megtartásaként, az oldást a bűn megbocsátásaként értelmezik. Ezt a közkeletű értelmezést elfogadva, tanulmányunk tárgyára nézve csak az a főkérdés, hogy miképpen történik a bűn megtartása, illetve megbocsátása. Vájjon valami más ténykedés ez, mint az evangéliom hirdetése, vagy azonos azzal? Vájjon valami ítélkezés-e a kötés-oldás, vagy általában az ítélet és az evangéliom hirdetése-e? Vájjon a bűn megtartása úgy történik-e, hogy a »kulcsok« forgatója egyenesen ezt mondja a vétkesnek: »megtartom bűnödet«, és vájjon a bűn megbocsátása úgy történik-e, hogy ugyanaz ezt mondja a vétkesnek: »megbocsátom bűnödet«? Nos, ezekre a kérdésekre az említett helyek nem adnak feleletet! A legkevesebbet mond tppen Mt. 18. 18| tehát éppen az a hely, amelyre közvetlenül szoktak utalni azi előző versekbeli feddő eljárásra hivatkozásnál. Itt olyan képeket használ Jézus, amilyenekkel mi jóformán nem tudunk mit kezdeni. Csak annyi