Evangélikus Theologia 1947. 6.szám.

Tájékoztató - MOLLAND EINAR: A norvégiai evangélikus egyháztörténete a német megszállás alatt. 1. Norvégia egyháza 1940—1944.

nyilatkoztak a gyülekezeti tanácsok [ is, mégpedig hasonló szellemben. A kultuszminisztérium eközben hét lelkészt — minden kerületbe egyet-egyet — nevezett ki, a „püspöki- és dómpréposli kötelességek ellátására." 'i^zck közül öt a Nemzeti Összefogás tagja volt, kettő pedig szimpatizált azzal. Az egyik párt-tag Hanstecn Chr. lelkész, felkereste Maroni püspököt és a püspökkel való beszélgetés után lemondott megbízatásáról egy következőképpen hangzó táviratban: „Tájékozódás után bejelentem, hogy lehetetlen számomra áz agders-i kerület püspöki székének az átvétele. A kormány egyházpolitikai vonalvezetése semmiképpen sem vezet célhoz. Radikális irányváltozást javaslok." Az egyházi eseményekkel párhuzamosan folyt a harc az iskoláért és az ifjúságért. Ez a harc akkor érte el legdrámaibb szakaszát, amikor Quisling február 5-én „törvényt" hozott, amely szerint minden 10 és 18 év közötti norvég fiúnak és leánynak kötelező belépni a „Nemzeti Öszszefogás Ifjúsági Szervezetébe" (Nasjonal Sämlings TJngdomsfylking.) Az ifjaknak az ifjúsági munka által nemzetiszocialistává való nevelése elleni első tiltakozás az egyház részéről jött. A püspökök február 14-én éleshangú iratot adtak be Skancke miniszterhez a gyermekek és ifjak ezen kötelező mozgósítása ellen, amelyet a szülők gyermeknevelési jogával és kötelességével ellentétben állónak bélyegeztek meg. Ezt a levelel másolatok által terjesztették és nagy örömmel üdvözölték széles körökben. Ismét a püspökök (köré tömörült Norvégia keresztyén arcvonala. Még Osló római katoiikus püspöke, Mgr. Mangers, is hivatalosan csatlakozott püspökeink lépéséhez. Ezután következett a tanítóság akciója. 11.000 népiskolai lanitó és tanárnő és középiskolai tanár két-három nap alatt kijelentette február 20-tól kezdve, hogy nem tekintik magukat a Tanítók és Tanárok Egyesülete tagjainak (Laerarsambandet). Ez az egyesület az állam által létrehívott szervezet volt, amelybe minden tanerőnek kötelező volt belépni. Ennek az lett a következménye, hogy bezárták az iskolákat, börtönbe vetet téfií a tanerőket és 500 tanítót megkínoztak, majd Finnmarke nevü megyébe (Norvégia legészakibb része) száműzték őket. Az egyetem és egy szülői akciók részéről jövő tiltakozóirat ugyancsak kifejezte a norvég nép felfogását — egy napon a minisztérium 36.000 névaláírással ellátott lillakozást kapott a szülőktől. A küzdelem az egyház, a tanítóság és a szülők közös frontjának győzelmével végződölt: az ifjúsági szervezetet az országban csupán néhány helyen alakították meg, azokon a helyeken, ahol nagyobb nemzetiszocialista csoportok voltak és tagjait majdnem kizárólag ezekből a csoportokból loborozták. Az ifjúság nevelése körül folytatott egész küzdelemben, amelyben a taftit óságnak igen nehéz terheket kellett hordoznia, az egyház igen jelentős szerepet játszott. Az egyház és iskola, a lelkészek* és tanítók közötli szoros kapcsolat ezekben a napokban különösképpen nyilvánvaló lett. A tanítók felismerték az egyházzal való közösségüket és a gyermekek keresztyén neveléséért való felelősségüket. Amikor május elején ismét megkezdték a tanítást, minden osztályban egy nyilatkozatol olvastak fel, amelyben többek közölt ez állott: „A szülői házzal és az egyházzal együtt, mi tanítók, felelősségei érzünk azért, hogy ez (a gyermekek nevelése) keresztyén szeretetben és megértéssel és nemzeti, valamint kulturális hagyományainkkal összhangban történjék." Március 22-én a lelkészek az istentiszteleten egy nyilatkozatot olvastak fel, amelyben kijelentették, hogy csak akkor tudják hivatalukat továbbra is ellátni, ha az állam a szülői háznak és az egyháznak a gyermeknevelésre való jogát továbbra is tiszteletben tartja. Az állam felelete erre az volt, hogy ismét 11 lelkészt fosztottak meg hivatalától. Berggrav püspököt hivataláról való lemondása után néhány nappal felrendelték az oslói várba, ahol Quisling kemény szavakkal szemére hányta a püspöknek azt, hogy 1940ben része volt a közigazgatási tanács felállításában és háromszoros hazaárulónak nevezte, aki megérdemelné, hogy lefejezzék. A püspök nyugodtan í'eleU: „Tessék, itt vagyok." Ápr. 3-án, nagypénteken Dr. Berggrav Eivind „magánembernek" kellett volna az oslói „Var Frelsere" (Megváltónk) templomban prédikálni, de a rendőrség megtiltotta az istentiszteletet és egész nap őrizetben