Evangélikus Theologia 1947. 6.szám.

SCHOLZ LÁSZLÓ: Az egyház dicsősége és gyalázata.

A középkori egyház nem a theologia crucis, hanem a theologia gloriae alapján tanított mind a Krisztusról, mind az ?gyháziról Isten láthatatlan dicsőségét kereste Krisztuson is és az egyházon is. így lett a római katholicizmusban az egyház azonossá a Krisztus országával Ez ellen tiltakozott Luther, midőn rámutatott az egyház láthatatlanságára, elrejtett voltára. Viszont nem is szakította szét a kettőt olyannyira, hogy két egyházzá tette volna: látható és láthatatlan egyházzá. Igenis az empirikus egyház valósággal birja az isteni örökkévaló javakat az ige és a szentségek által és a keresztyének nagy közösségében valóban ott található az igazi egyház. A valóságos, látható egyházban ott van a szer,t?k közössége. Az Ágostai Hitvallás VII.—

VI 11. cikkelye ugyanezt fejezi ki, midőn hangsúlyozza, hogy jóllehet az egyházban sok képmutató és gonosz is elegyedik az igazán hívők kczé, az egyház mégis valójában a szentek gyülekezete. Biztosítja ezt az evangélium hirdetése és a szentség'ek kiszolgáltatása. Ezek akkor is hatásosak, ha gonoszok hirdetik és szolgáltatják ki Közvetlen dicsősége tehát nincs az egyháznak, eltakarja ezt a valóságos gyülekezetnek gyalázata, gyengesége, alacsonysága. A mai magyar evangélikus egyház, ha nem is mindenestől, de jó részében újra világosabban látja ezt, mint látta egy generációval ezelőtt. S ebben nemcsak az a theologiai feleszmélés játszott közre, mely főleg a fiatalabb lelkésznemzedéket a harmincas évektől magával ragadta, de nagvon jelentős' volt a háborús éveknek ítélete is. Ma már látjuk, hogy nem mindenben volt helyes egyházunknak az az igyekezete, hogy az országban legalább számarányunknak megfelelően biztosítsa a közéleti tekintélyét, mert ez a dicsősége mulandó volt. Talán érthető abból, hogy szórványegyház lévén, ösztönösen védekezett, ahogy tudott, a további lemorzsolódás ellen, de sok erőt vesztegettünk el a külső elismertetés kivívására, a belső egyházi munka rovására. Dicsekedtünk továbbá kulturális i'redm;'nyekkel, az »intelligencia egyházának« nevezzük magunkat (és a statisztika tükrében joggal!), de a nagyszerű iskoláinkból kikerült középosztályunk nem volt hűségesebb őre egyházunknak és nem volt bátrabb tanuságtevője az evangéliumnak, mint az egyszerűbb néprétegeink, sőt sok tekintetben fájdalmasabb csalódást okozott amazoknál így pirul most orcánk attól, amivel dicsekedtünk. Viszont felfedeztük koldusruhánk alatt a kincseinket. Sanyarú, hogy olyan kevesen vagyunk és sok mindenben nem tudjuk felvenni más keresztyén felekezetekkel a versenyt, de mennyi áldás van abban, hogy ez a szétszórt kicsiny sereg meglehetősen egységes, talán a Icgegvségesebb a keresztyén és világ, állam és egyház problémáiban. A kisebbségi sorsnak előnyeit is kezdjük kihasználni : a kis gyülekezetek lelki megmozditása, a szórványok közegyházi segítése, a szomszéd-gyülekezetek híveinek, főleg ifjúságának egybeseregelteíésc és más jelek is erről beszélnek. Gyengeségünk tudata erősíti a külföldi evangélikussággal való kapcsolataink ápolását is. Az ökuménikus munka iránt való. érdeklődés egyházunkban ugrásszerűen nőtt meg az utóbbi években. És legfőkép azt a látásunkat sorozzuk még ide, hogy sokak számára, akik eddig is eg\-