Evangélikus Őrálló, 1918 (14. évfolyam)

1918-09-07 / 37. szám

278 EVANGÉLIKUS ŐRÁLLÓ 1918 Mert mi lett uolna a becsületes és nyilt eljárás? A tót nyeluü szauazatok támadói tudhatták, hogy e uálasztásnál is lesznek tót nyeluü szauazatok. Hisz' ennyire esak ismerhetik „tótjaikat", akikkel nagy uolt a barátság Beniezky uálasztása idejében. Ha tehát oly ueszélyesnek tartották a tót nyeluü szauazatot, mért nem határozták el a kerületi gyűlésen, hogy esak a magyar nyeluü szauazat éruényes, amint ezt a bányai kerület megtette? Ha a lelkészi bélyegző felett lehetett egy félórás uita, mért nem hozták szóba ezt is? A felelet kézenfekuő: akkor még a „tótok" sem tudták kire fognak szauazni. Mert másra nem is lehet gondolni mint erre. A uálasztás megejtése után, amikor az ellenjelölt nyer többséget, amikor Hélernek többsége uilágos, ha elfogadnó.t az összes éruénytelen szauazatokat is, akkor ftlnetni a kérdést s egy később hozott határozatot az előbb megtörténtekre alkalmazni, ez uolna a jogrendnek a felboritása. Szimonideszék önzetlen hazafias felháborodásának akkor adtam uolna hitelt, ha köuetkezőkép cselekedtek uolna : mulasztást köuettiink el, hogy nem indituányoztuk a kizárólagos magyar-nyeluü szauazást, most tehát bele kell nyugodnunk az eredménybe, de a jöuőre uonatkozólag már most fogjuh ezt indituányozni. De nem jártak el igy s nekünk nem marad más hátra, mint konstatálni a tényt, hogy az alkotmányos élet legelemibb köuetelményét a kisebbségtől megkiuánt megnyuguást a többség e keretében nem akarják felfogni. Az 1913-ban a nógrádiak és hontiak által is elfogadott tót nyeluü szauazatok most egyszerre ueszélyeztetik egyházunk hazafias hirét, 1913-ban jó uolt, hogy a „tótok" döntöttek, amiben nem kis része uolt Okoliesányi urnák, most ugyanaz az Okoliesányi ur hiuatott arra, „hogy uéget uessen a tótok döntő szerepének". Most egyszerre menteni kell a hazát. Ez a kérdésnek legcsunyább, de legueszedelmesebb oldala. Hiába hangsúlyozta Pröhle, akinek magyar sziuét az E. E. is ismeri, hogy itt nincs szó hazafiságról és hazafiatlanságról, a dolgot mégis igy kell beállítania, mert ilyen beállítás mellett eddig mindig biztos uolt a siker. S megint nem Szimonideszt akarom meggyőzni, mert aki akkora cinizmussal képes írni Hélernek a közgyűlés bejelentése körül tett lépéseiről s egészen nyíltan helyesli, hogy egy országos rendeletet Pozsonyban nem kell betartani, de Nyitramegyébe i igen, annak igazságérzetére nem lehet apellálni. De ítélje meg a dolgot a pártatlan szemlélő. Éppen Szimonidesz egyik hiue kérdezte, a „tót" lelkészeket, hogy mért foglaltak állást Héler mellett, aki ép oly souinista maguar mint luínk- ? A dolgok ily állása mellett hogy lehet ebből hazafias kérdést csinálni még Szimonidesz álláspontja mellett is, azt igazán nem értem? Ha pedig az bántja, hogy megint a „tótok" jelöltje győzött, arról igazán nem tehetünk. Itt uagyunk, itt is akarunk maradni, egyházunk munkájában részt akarunk uenni, népünket az egyház ügyeiben ualó részuételre buzdítjuk s ha munkánk eredménye némi súlyt ád egyházunknak, azt mindenkinek természetesnek kell tartania s nem mi uagyunk azok, akik egyházunknak a hazafiatlanság hirét költjük és ha százszor is a mesebeli farkassal hasonlít össze, — de a hazafiatlanság hírébe hozzák egyházunkat azok, akiknek nincs más dolguk, mint folyton mutogatni azokra a „tót" lelkészekre, hogy ez is meg ez is milyen magyarfaló, ez is meg ez is milyen hazaáruló. flmint nem illő kegyességgel tüntetni akarni, ugy nem illő a hazafisággal sem. De a saját hazafiságát emelni azzal, hogy másokét kétségbe uonjuk, egyenesen bűnös. A régi nótát akarják újra kezdeni, de mi nem ijedünk meg. Nézzen át néha Szimonidesz a tót nyeluen fungáló papok közzé, nézze meg munkájukat s majd másként fog gondolkodni hazafiasságukról s nem fogja dicsőiteni azokat az urakat, akik uéget akarnának uetni a „tótok" befolyásának az egyházi téren s nem fogja lesajnálni Jánossyt és Bándyt, mert ugy mint a nógrádiak 1913-ban, 1918-ban a „tótokkal" szauaztak. Az Eu. Eap tudósításának jellemzésére még esak ezt az egy csekélységet, fizt írja, hogy a gyűlésen Szimonidesz szóba hozta a posztó és bakancs ügyet. Zoeh Samu és több lelkész, egyesületi korifeus felesleges uédelme után a közgyölés Händel Vilmos és Pröhle Henrik jauaslatára azt kéri az egyetemes egyháztól, hogy a lelkészek ellátását tegye magáéuá. fízt azonban elhallgatja, hogy a Lelkészegyesületet támadta és hogy Zoeh (hogyan jutott egy egyszerű tag a korifeus néuhez, mert rajta kiuül csak Händel és Pröhle szóltak a tárgyhoz, azt nem tudni?) indituányára a közgyűlés köszönetet szauazott a Lelkészegyesület uezetőségének. Sajnálom, hogy ezzel az írással kellett az időt töltenem, de kötelességből teszem. Nem uitatkozási keduből, nem is azért, hogy üssek ualakin, de azért, mert egyházunk érdekéről uan szó s hiába, ahol az egyház érdekéről uan szó, ott mi neuetni nem tudunk. De hallgatni sem tudunk s inkább kitesszük magunkat annak — ha ugyan ily kicsiny uadakra is céloz, — hogy most már mi leszünk szellemi nyilainak céltárgyai. Zoeh Sámuel