Evangélikus Őrálló, 1918 (14. évfolyam)
1918-03-30 / 13. szám
1918 EVANGEL IKÜSŐRA LLÓ 99 zatnak a szolgálatába szegődött a sajtó, amelynek erkölcsi niuóját számtalan példánál illusztrálhatnánk. A Deák Ferenez egyetlen §-os sajtótöruénye („csak igazat szabad írni") a mesék uilágába költözött. A sajtónak e kétes légkörében idegenek uoltunk, sziutuk a romlott leuegőt, mert a legkisebb rést is elzárták, amelyen legalább egy kiesi tiszta leuegő, más szellem hatolhatott uolna be. Egy derék lelkészünk mondta egy beszédében, hogy maholnap a sajtóban nem lesz szabad kiejteni az isten neuét; bizony nekünk nem is igen uolt szabad ott megszólalnunk, s ha el is fogadtak itt-ott (máshonnan szépen kitessékeltek) ualamit tőlünk nagy protekcióüal és kilincselgetéssel, azt is annyira a saját hasonlatosságukra formálták, hogy bizony nem sok köszönet uolt benne. Kimondták ők az „Isten" neu^t s foglalkoztak és foglalkoznak a uallás dolgaiual is, de inkább ne tennék. Pedig egyes szélső irányzatú orgánumok az utóbbi időben elég gyakran foglalkoznak uallással és keresztyénséggel. Előttem a Népszaua egyik utolsó száma, melynek „Keresztény" maszlag (!) a uezéreikke, a melyből mutatóul közlöm a köuetkező objektiu megállapítást: fí keresztény uilág — uagy uilágosabban megmondua az egyház — hosszú éuszázadokon keresztül semmit sem törődött a néppel. Azaz törődött uele annyiban, hogy nyúzta, amennyire csak birta és a népnyuzó rendszer föntartásáért minden Jőle telhetőt megtett. Ezt a helytelen általánosítást a mi embereink is oluassák s ilyeneken keresztül szűrődik le egyház- és uallástalanságuk. De nézzünk egy másik kéznél fekuő lapba: a jólismert Világ ez, mely a feluilágosodás és türelem orgánuma. Sok példát találunk benne ezek — ellenkezőjére. Egyik szintén a napokban megjelent cikkében, melyben az flpponyi csinálta jauaslatáual foglalkozik, attól fél, hogy a „tanulók neuelése olyanok kezébe kerül, akik a felekezeti türelmetlenségen keresztül látják a uilágot, akik a biblia nyolcnapos teremtési históriájának szemszögéből uizsgálják a tudomány és haladás eredményeit". Ez a mondat is alapos tájékozottságra és türelemre uall Pe itt uan egy másik érdekes dokumentum is. Egy budapesti kereskedelmi iskola mozgalmat indított a hitoktatás kiküszöbölése ellen. A Vűág örömmel portálja „a modern, feluilágosodott tanárság gondolkodásmódjára igazán karakterizáló mozgalmat és uastag betükkol hirdeti: erkölcstant a hitoktatás helyett. Milyen erkölcstan lesz az? Bizonyosan olyan, a milyennek megnyilatkozásaiual lépten-nyomon találkozunk. Más alkalommal meg egy Zola gondolatot hirdetett: az egyház mindig szükségesnek látta, hogy ő uralkodjék az oktatáson, hogy kénye-keduére cselekedhessék a hazugsággal és korlátoltsággal, mert azt akarta, hogy a maga részére szolgaságba nyűgözze a testet és a lelket. Sokáig folytathatnánk a citátumokat, pedig talán felesleges is. Sajtónkról meg uan a lesújtó uéleményünk. A sajtó hatása szerfelett nagy. Ifjúságunk és közönségünk túlnyomó része a színház, a napisajtó, a káuéház és a diuatos természettudományos és irodalmi termékek lelkigondozása alatt áll. Ennek a jól szeruezett munkának a nagyszerű eredménye, hogy a uallásos uilágnézet képuiselői afféle elmaradt, kulturátlan, középkorba illő, mosolyt ébresztő szánalmas alakok, akiket komolyan alig lehet uenni. Én ennek a szomorú állapotnak az okát abban keresem, hogy nem uagyunk ebben a modern, harcos táborban képuiselue. Támadnak pedig nem is ismernek, s nincs semmi uédelmi fegyuerünk. Türünk és hallgatunk, legfeljebb olyankor hallatszik egy-egy hang a mi táborunkból, mikor beleillik a koncertjükbe a mi hanganyagunk is. Igy azután természetes, hogy egészen háttérbe szorulunk, nincs egységes kozszellemünk, s nincs egyházias öntudatunk se, mert ehhez a szószéken kiuül alig uan eszközünk, a megléuő egyházias jellegű orgánumunk pedig nagy ritkán hárfázik egy kicsit, azután elhallgat, néplapunknak még erős fejlesztésre s a napi kérdéseket is megtárgyaló gyakorlatias szellemre uolna szüksége. Nincs egységes szellem, nincs kifejlett egyházias Öntudat, — de magunkra uessünk érte. Sok mentő körülményt lehet erre felhozni, azt elismerem, de marad még elég, amit menteni alig tudunk mással, mint azzal, hogy az egyéniség eloének a Protestantismus e nagy kincsének, olyan túlzásait szemlélhetjük közöttünk, a mely a felelőtlenségbe uész el s nem képes az indiuiduálist az uniuersálisba belekapcsolni s érte még áldozatokat is hozni. Pedig uan bennünk érték, csak nincs egységes hajtóerő. Az euangelikus szellemi, erkölcsi erő és áldozatkészség még mindég megmutatta nagyságát, ha megtudták szólaltatni. Próbáljuk meg most. Az idő kényszerit s a jöuendőnk kötelez rá. Körülöttünk mozgolódás, mindenki egy beköuetkezendő szellemi harcra készül, s én nem merem hinni, hogy mi erre a készülődésre azt felelnénk: „hej ráérünk arra még", s amikor kiki szólni és kiáltani akarja a maga igazát, mi az ujjunkat a szánkra téue félreállnánk. Nekünk a létünkért s jöuőnkért s azoknak a nagy igazságoknak a diadaláért, amiket hordozunk ki kell lépnünk a quietismusból, melybe belekényszerítenek. Meguallom, hogy örülni tudok annak a nagyszerű felbuzdulásnak és megmozdulásnak, amif
