Evangélikus Őrálló, 1917 (13. évfolyam)

1917-06-09 / 23. szám

178 EVANGÉLIKUS ŐRÁLLÓ 1§47 niink és gyarlók vagyunk mi magunk is mint elvek képviselői. Mind ezt ezúttal esak igy futólag említem meg, mert mind három jelenséget oly fontosnak tartom, hogy nem esak illő, de egyenest szükséges ueliik külön-külön is kissé bővebben foglalkozni. Ezért erről legközelebb ! Az tény, hogy gyengék vagyunk, gyengék befelé, gyengék kifelé egyaránt. Pedig a hazai négy milliót meghaladó protestánsságtól elvárható volna, hogy erős legyen, hogy alkotni tudjon egységesen, erőteljesen fellépni, ha sérelem éri—óh és bizony éri nap-nap után minduntalan! — hogy sok tekintetben magát a közvéleményt is irányitsa, Tehetségekben azt hiszem e tekintetben nem volna hiány ! Négy millió számottévő tényező egy 20 milliónyi lakosú országban, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy szellemi intelligenciánk nem elenyésző százaléka is éppen e 4 milliónyi protestánssághoz tartozó. Igen, csakhogy fájdalom! — e mégy milliónyi protestánsság is két, hogy ne mondjam: sok utón halad és nem is hözös cél felé. És ebben óriási hibát, bünt, többet: fenyegető veszélyt látok mindnyájunkra nézve. Ahol egyenesen kellene dolgoznunk, küzdenünk a megsemisitésünket óhajtó s munkáló közös ellenséggel szemben, ott sokszor inkábi) egymás felé vetünk irigy tekinteteket. Hiányzik belőlünk az összetartás ereje, az a szellem melyének éltetni kellene mindkettőjüketPedig még egységesen, vállvetve sein volttá Jkönnyü a dolgunk, hát még igy?£ Mintha sok cselekedetünkből éppent az tűnnék ki, hogy egyenest mi magunk vagyunk egymásnak ellenfelei. Csak a lutheri és kálvini egyházat kell említenem. Nem, hogy összetartanánk, rfe a valóságban széthuzunk. Testvéreknek valljuk magunkat s ime még a nagy geresdi egyezséget is fel kellett mondanunk. Sajnálatos dolog, de való tény, amelynek egy harmadik örül. Hát vájjon igy kell-e ennek lennie?! Az Ur Isten csakugyan vaksággal vert meg, hogy ne lássuk ez egységhiány és széthúzás mennyire aláássa életerőnket?! Sokból váltott már ki e szomorú tapasztalás keserű érzéseket, de ugy látszik mintha a dolgon egyelőre nem is lehetne segiteni. Unióról beszélni pedig egyenest mintha nevetséges ábránd volna! Mig dogmatikus alapra s hozzá mig a retrográd irányzat, főleg az egyik részen mind erősebb kifejezésre jut (uniformizáás, uruacsorai vita stb, hogy csak a legujabbakat emlitsem !) adcig nem hogyi közelednénk egymáshoz, hanem távolodunk. Egyedül a szellem lehet az, amely összehozhat. fl betű öl, a lélek megelevenit. De nincs is föltétlenül unióra szükség. Mind két egyház haladhat, haladjon a maga utján, de ne egymással szemben, hanem egymás melletti közös cél felé. Legyen egymás közt különbség, hiszen ez maga a protestantizmus lényegéből folyik, amely határozottan az individualizmus álláspontján áll minden tekintély elvvel ellentétben, esak egyben nem szabad eltérnünk egymástól: a protestantizmus lényegét illetőleg. Ha ezt igazán a maga valóságában felfogjuk, megértjük és valljuk, ezernyi eltérésünk mellett is egyek leszünk, S az egység megengedhetlenül szükséges életfeltétel számunkra. Igazi sikert esak igy érhetünk el. Mert egységben az erő. E lelki, szellemi, elvi egység mellett azonban azt hiszem bizonyos egyéb közösségre is törekednünk kell. Nem egyéni sajátosságaink feladása árán, hanem, mert lehetetlen, hogy egy és ugyanazon elv képviselői, mondhatnám egy anyaméh szülöttei esak olyan dolgot tudnánk életre hivni, ami egymástól eltérő, — és mert szükséges, íhogy ne csak elv, hanem bizonyos más dolgokban is egyek legyünk, egységünket kifejezésre tudjuk juttatni. Csak egy dolgot akarok felemliteni, melyre mondhatni egyenest a háború hivta fel figyelmemet s amely tapasztalás bizony nem kis keserűséget váltott ki lelkemből. S ez a nehézség, mibe egy protestáns istentisztelet tartása kerül, ahol a két testvérfelekezet tagjai közösen képviselve vannak. Talán különösnek fog tetszeni ez állitás, de igy van. És pedig istentiszteletünk egy integráns része: az éneklés miatt. Nem tadunk énekelni, azaz, hogy talán külön, külön tudnánk, de együtt nem. Mi nem ismerjük a zsoltárokat, reformáus atyánkfiai a mi énekeinket. S igy vagy az egyik fél énekel s a másik hallgat, vagy megfordítva. A harmadik eset pedig, hogy mindenki énekel, de akkor meg aztán igazán sehogy sem megy a dolog. Persze ne tessék valami jó hangú kántor és erős orgona hang melletti éneklésre gondolni, hanem olyan alkalmakra mikor, templomunk a szabad természet, mint tábori istentiszteleteknél nagyobb részt s ha fedett hely akad is, hiányzik az orgona s a begyakorlott kántor. Hét, maximum három közös énekünk van, amit igy ahogy még valahogy eltudunk közösen énekelni.